Rendkívül művelt, költői érzékű családja körében már gyermekkorában olvasta Dantét és a többi régi olaszt költőket, akiknek hatása egész életére kiterjedt. Apja olasz emigráns, otthon, a meglehetősen konzervatív Nápolyban, tudós professzor és haladó eszmék hirdetője, ezért el kellett hagynia hazáját. Angliában azonnal megbecsülték, a londoni "King's college" nevű főiskola olasz professzora lett. Felesége a nagy hírű angol költészetet kedvelő Polidori doktornak, Byron háziorvosának húga. Gyermeküket, aki már Londonban született, s a kezdetek kezdetétől egyformán otthonos volt az olasz és az angol nyelvben, olyan iskolába járatták, ahol hamar megtanulhatott latinul és franciául is. Amikor kiderült, hogy festő-rajzoló tehetsége is van, a londoni művészeti akadémiára járhatott. 18 éves korában az egyetemen az ókori kultúra tanszékének hallgatója lett. Ez időre már néhány sikeres rajza mellett egyforma biztonsággal verselt angolul és olaszul. Idegenkedett a divatos csendéletektől, a nyárspolgári életképektől, a költészet sablonjaitól. A viktoriánus kor kötelező álszemérmessége idején írásban és képben tett hitet az erotika mellett. Lelkesedett a középkori ízlésért, a vallásos költészet pátoszáért. Idővel óriási teljesítményként Dantét fordította angolra és Miltont olaszra. Úgy mellékesen a legjelentékenyebb műfordítók közé is tartozott, aki egyszerre tartalmi és formai hűséggel tudta tolmácsolni a költeményeket.

Már 20 éves fővel - 1848-ban - irodalmi vezéralak lett. Akkor alapította meg és szervezte a "Preraffaelita Testvériség" nevű művészi társaságot fiatal festőkből és költőkből. Hirdette, hogy a festészet akkor kezdett romlani, amikor Raffaello még a szenteket is túl reálisan ábrázolta. Vissza kell lépni Raffaello elé, Botticelli mesevilágához, a középkori képek áhítatához, a keresztény vallás és az ókori mitológia szelleméhez. De míg társai a régi olasz festők realizmusát utánozták, ő már első képeiben (Mária neveltetése, 1850; Az angyali üdvözlet, 1851, londoni nemzeti képtár) romantikus hajlamának, túl finom érzékiségének, színező tehetségének adott kifejezést. Képei, idővel mind különösebbek, titokzatosabbak lettek. A modern, beteges dekadencia nyilatkozik meg bennük. Sok képen csudaszép feleségét örökítette meg, ilyenek a Beata Beatrix; Sibylla Palmifera; Venus Vericordia stb. A hivatalos, szokványos irodalom és képzőművészet alkotói és szakemberei kezdetben szidalmazták és gúnyolták őket, de a legnagyobb tekintélyű angol esztéta, John Ruskin tüntetően melléjük állt, hirdette, hogy ezek a fiatalemberek a jövő előkészítői. Neki volt igaza. Ebből a preraffaelizmusból nőtt ki az irodalmi "új romantika", majd az egész szecessziós művészet, ez volt az ihlető előzménye a szimbolizmusnak és az impresszionizmusnak. R. eszméinek nagy részét Dante világából merítette. Ide tartoznak: Giotto megfesti Dante képét; Beatrix üdvözlése a földön és az égben (a Vita Nuova után); La Pia (a Purgatóriumból); Dante álma (liverpooli képtár), stb. Leghíresebb illusztrációi példát adtak még a 20. század legjobb grafikusainak is. Dante "Isteni színjáték"-át végigkísérték rajzai. Ezután Arthur király és a kerek asztal lovagjainak kalandjait rajzolta meg.

Képzőművészeti alkotásai tehát fontos fejezetet jelentenek a művészettörténetben. Igazi jelentősége mégis az a hangütés, amely a maga korában irodalmi lázadásnak számított. A vallásos áhítat és a szinte áhítatos erotika olyan egységben jelenik meg és hat olvasókra és követőkre, amely a 19. században meghökkentően példátlan volt. Az üdvözült leány című verse, amelyet kétszer is kidolgozott, mert az első változattal néhány évvel később nem volt megelégedve, sokak szerint a "modern" vagy az "avantgárd" költészet egyik első alkotása. Ez a tulajdonképpen vallásos költemény ugyanolyan közel van az erotikához, mint szenvedélyes szerelmi szonettjei a vallásos áhítathoz. És ahány szerelemre lobbantó leány vagy asszony, annyi hangváltozat. Legtöbbször modelljeiben találja meg a szerelem tárgyát. Váltogatott versformákban emeli mennyei magasságokba őket. Akadt köztük olyan is, aki a londoni utcasarkok tündére volt, de a költő angyallá légiesítette. A középkori balladák formájában írt Heléna nővér szent története mögött is egy szeretett modellje rejtőzik. Egyik szeretőjét később William Morris vette feleségül, de állítólag a jó barátság továbbra is megmaradt közöttük, miközben Morris is a jó barátok közé tartozott. Legnagyobb szerelme a haláláig és a halálon túl is imádott Elisabeth Siddal volt: előbb modellje, s hamarosan a felesége. Amíg élt, nem kellett más nő. Lángoló szonettek egész sorát írta. Ezeket nem mutatták másoknak, ezek áldozatok voltak a szerelem oltárán. De hamar bekövetkezett a tragédia. A fiatal feleség váratlanul súlyos beteg lett és meghalt. A gyászba zuhant férj vele temettette el a hozzá írt költeményeket. A gyász megváltoztatta Rossetti költeményeinek hangját, az emberiséget sújtó örök szomorúság, a gyász jelképeinek áradata lett. Képei is ettől kezdve sötét árnyalatúak. De azért néhány év múltán, megbánta, hogy legszebb szerelmes költeményeit eltemette. Ünnepélyesen kihantoltatta a sírt, újra elsiratta az egyetlen asszonyt, és kiemelte a szonetteket. Ezek hamarosan meg is jelentek külön kötetben. Irodalmi szenzáció volt: szerelmes üzenet a halálon túlról és a halálon túlra.

54 évet élt. Sokféle betegséggel küzdött, lelkét is próbára tette az új utak keresése. Olykor, főleg a végső évtizedben még a paranoia - az üldözési mánia - is rátört. De a viharok közt váratlanul tiszta pillanatok, sőt tiszta hónapok következtek. Ilyenkor hirtelen rajzolt néhány érdekes képet, írt néhány szép költeményt. Halála előtt még összeállította utolsó verseinek gyűjteményét, a Balladák és szonettek címűt. Az akkori modern költészet otthon is, világszerte is a nagy alkotások közé sorozta az elkomorodott hangú, de továbbra is tökéletesre formált költeményeket. Amikor hamarosan, néhány nappal ötvennegyedik születésnapja előtt meghalt, a legjobbak már úgy tekintettek rá, hogy vele kezdődött sok minden, ami ettől kezdve előre mutat.