Apja molnár volt. A középiskola hét osztályának elvégzése után beiratkozott a leideni egyetemre, de néhány hónap után otthagyta, és festősegédként kezdett dolgozta egy helyi művész mellett. Első mesterének személyét még nem sikerült azonosítani; a második, akinél 1620-23 között tanult, egy ma kevéssé ismert festő, Jacob van Swanenburgh volt. Tanulmányainak befejezéseképpen hat hónapot Lastman amszterdami műhelyében töltött, az ő példája ösztönözte, hogy történelmi festővé váljon, valamint általa ismerkedett meg a cselekményábrázolásnak az itáliai reneszánsz idején kidolgozott szabályaival. 1625-ben Rembrandt visszatért Leidenbe, és önálló művészi tevékenységbe kezdett, érdeklődésének középpontjában a bibliai történetek álltak. Legkorábbi fennmaradt műve, a nagyméretű Szent István vértanúsága.

1631-32 táján Rembrandt végleg Amszterdamba költözött, és rövid idő alatt a jómódú polgárság divatos arcképfestője lett. Képmásai felfogásban alapvetően különbözőek, technikailag pedig részletezettek és tökéletesen kidolgozottak; az öltözéknek ugyanannyi figyelem jutott bennük, mint a modell arcvonásainak. Ez a stílus a megrendelők igényeihez igazodott, mivel a korszak más festményeinél jóval merészebb ecsetjárást alkalmazott. Hírnevét csoportportréi is növelték, kiváltképp az 1632-ben festett Tulp doktor anatómiája. A boncolást feszülten figyelő szereplők valamennyien az amszterdami sebészek testületének tagjai. Rembrandt társadalmi megbecsülésének magas fokát tanúsítja az Éjjeli őrjárat, amely Frans Banning Cocq kapitány polgárőrcsapatát ábrázolja, amint éppen hadrendbe sorakozik. Ez a hatalmas festmény a hagyományos csoportképmás típusának forradalmian új változata. A kialakult szokás megkívánta volna, hogy minden egyes ábrázolt személy azonos hangsúllyal szerepeljen a képen, Rembrandt azonban felrúgta ezt a szabályt, a cselekmény és a lélektani kifejezés egységének kedvéért. A történelmi festészetben érvényes elveket alkalmazta a portréfestészet műfajában. A festmény félrevezető címe abból az időből származik, amikor a lakkréteg elsötétedése megváltoztatta a kép tónusértékeit. Az 1630-as évek legnevezetesebb vallási tárgyú festményei az Onániai Frigyes Henrik herceg számára készült Passió jelenetek. A sorozat Kálvária- jeleneteinek pátosza, a képek kifejezetten elbeszélő jellege arra utal, hogy Rembrandt forrásai didaktikus célzatú 16. századi nyomatok lehettek. Az elborzasztó brutalitást megjelenítő témák kedvelését tanúsító Sámson megvakíttatása például a flamand mester, Rubens teljesítményeivel kívánja felvenni a versenyt. Rembrandt művészetének ekkorra elért kifejezőerejét mutatja egy mitológiai tárgyú festmény, a Danaé. Kivételesen szép példa a női akt érzéki megjelenítésére és a fényben, mint a természetfölötti erők közvetítőjében rejlő lehetőségek kiaknázására. Már jómódú ember volt, így 1639-ben nagy házba, a Jodenbreestraatra költözött feleségével. 1634-ben kötött házasságot a jó családból való, jó kapcsolatokkal rendelkező lánnyal, Saskia van Uylenborch-al. Ezekben az években festett önarcképeiből kiolvasható, hogy Rembrandt tudatosan élte meg társadalmi rangjának és festői hírnevének emelkedését, megengedhette magának még értékes műtárgyak gyűjtését is.

Az 1640-es években Rembrandt művei visszafogottabbak és elmélkedőbbek lettek, mindinkább eltávolodtak a korábbi évek közvetlen fizikai drámáitól. A változásban része volt felesége 1642-ben bekövetkezett halálának is, amelyet megelőzött négy gyermekük közül három korai elvesztése is. A megváltozott hangulat kiváltképp olyan kisméretű vallási tárgyú képeken szembetűnő, amilyen a Pásztorok imádása. Ezekben a bensőséges, sötétre hangolt művekben mesterkéletlen valósághűség érvényesül; Rembrandt ugyanis általában arra törekedett, hogy ne idealizálja, hanem inkább humanizálja a bibliai alakokat és jeleneteket. A szent történetek ábrázolásának forrása a Biblia állandó olvasása volt, ez tűnik ki a Jézus életéből vett jelenetekből is, amelyeket az 1640-es években festett. A szövegtől rendszerint csak akkor tért el, ha erre az elbeszélő tartalom bővítése érdekében szükség volt; ez történt a híres Százforintos lap (Krisztus betegeket gyógyít) című rézkarc esetében is, amellyel Rembrandt Máté evangéliumának 19. fejezetét illusztrálta. Ezekben az években fordult érdeklődése a tájkép felé. Nagy számmal készített ilyen témájú rajzokat és rézkarcokat. Ezek a fénnyel telített és atmoszferikus művek túlnyomórészt az Amszterdam körüli vidéket ábrázolják. A viszonylag kisszámú tájfestmény képzeletbeli: romantikus látomások, amelyekben a kopár hegyvonulatokat, a puszta folyóvölgyeket és a titokzatos romokat csak egy pillanatra árasztja el a sötét viharfelhőkön áttörő fény. Rembrandtot azonban mindenekelőtt az ember érdekelte; az 1650-es évek közepétől már nemigen festett tájképet. Mivel az 1650-es években kevesebb megrendelést kapott, mint korábban, és lehetőségeinél mégis magasabb színvonalon élt, elárverezték házát és javait, így Amszterdam egyik szegényebb negyedébe költözött.

A késői megbízások között legjelentősebbek egyike a Deyman doktor anatómiai előadása volt. A kép fennmaradt töredéke, amelyen a holttest és két figura látható, olyan megrendítő hatást kelt, amilyen a köztudatban a Piéta ábrázolásokhoz kapcsolódik. A posztóscéh elöljárói csoportarcképét az teszi különösen figyelemre méltóvá, hogy Rembrandt itt megfordította a modell és a szemlélő hagyományos viszonyát; ezúttal az utóbbi, s nem az előbbi a vizsgálódás tárgya. Rembrandt 1652-ben kapta az első ismert külföldi megrendelést: egy szicíliai nemesember, Don Antoruo Ruffo számára 500 guldenért megfestett egy Arisztotelész című kompozíciót. Ruffo kifizette az összeget, de megjegyezte, hogy ez nyolcszorosa annak, amit egy olasz művész kért volna. 1661-ben szerződést kapott az új amszterdami városháza díszítését szolgáló kép megfestésére, ami arra utal, hogy Rembrandt továbbra is megbecsülést élvezett. Tény viszont, hogy a festmény (Julius Civilis összeesküvése) helyére végül is egy tanítványának munkája került. Ennek oka máig ismeretlen.

A 17. századi Hollandiában alig vagy egyáltalán nem létezett egyházi megbízás, így a megrendelés nélkül készült képek kategóriájába tartozik több vallási tárgyú képe is (Bathseba a fürdőben). A késői rajzok többsége is személyes célokat szolgált - történelmi témákról való képzelődések, és függetlenek az olyan hagyományos rendeltetésektől, mint a kompozíciós ötletek rögzítése vagy a festményeket előkészítő tanulmány. Rembrandt rajzai (mintegy 1500 maradt fenn közülük) életében nem voltak széles körben ismertek; 300 rézkarca ezzel szemben festményeinél is jobban megtalálta az utat a nagy nyilvánossághoz. Rembrandt utolsó festményeit a hagyományokkal szakító technikával készítette: a göcsörtös, vastag festékmasszát festőkéssel, sőt az ujjaival dolgozta meg. Ezzel együtt színei ragyogóbbak és melegebbek lettek, mint bármikor. Példa rá a Zsidó menyasszony és a Családi portré. A szeretetnek szinte fölülmúlhatatlanul gyengéd kifejezése tér vissza olyan késői bibliai tárgyú képeiben, mint A tékozló fiú hazatérése, amelyben a művésznek a megbocsátásról alkotott elképzelése érzelmi mélységét tekintve páratlan. Hogy a példázatnak ezt az epizódját választotta, nem pedig a fiú elzüllésének ábrázolását, az szorosan összefügg az idős Rembrandt vonzódásával az érzelmi válságok megjelenítéséhez, szemben korábbi témaválasztásaival, amelyekben a fizikai cselekvés, az érzékiség, illetve az erőszak hangsúlyozása dominált. További példa József és Putifárné történetének késői feldolgozása. Ebben a vád jelenete került az előtérbe, nem pedig a csábítási kísérlet, amelyet Rembrandt az 1630-as években festett meg. A vázolt fejlődési irányt jellemzik az olyan témák is, amelyekben az erkölcsi dilemmából fakadó feszültség fejeződik ki; ilyen Rembrandt tolmácsolásában a fürdés közben merengő Bathseba vagy a Krisztust megtagadó Péter apostol. Kivételt képez a sötét és tragikus rézkarc, A három kereszt, ahol Krisztus utolsó óráinak kataklizmáját tisztán festői eszközök - a mélyfekete sötétségbe élesen behatoló fények - fejezik ki. Rembrandt utolsó éveit személyes tragédiák felhőzték be. A 17. század vége óta végbement ízlésváltozások nem mindig kedveztek Rembrandt megítélésének, de nagyságát csak ritkán kérdőjelezték meg.