Eredeti neve Andrea di Pietro. Korának leghíresebb építésze. Klasszikus szépségű, tiszta vonalvezetésű palotáival és villáival, s főleg oszlop- és pillér-architektúrás homlokzatainak az antik oszloprendből kiinduló, de merőben egyedi (ú. n. Palladio motívum), új arányaival és jellegzetes ritmusával vált a reneszánsz építészet legtermékenyítőbb hatású mesterévé.

Palladio életéről meglehetősen sokat tudunk. 1521-ben családja Padovából a közeli Vicenzába költözött, és Palladio itt ismerkedett meg az építészettel, először kőfaragó- és kőműves segédként. Vicenzában, majd Velencében lakott. 1540-ben Palladióra változtatta a nevét, és ez egyúttal építészi pályafutásának valódi kezdőpontja is. 1538-ban Cricoliban, Gian Giorgio Trissino villájának építésében még inkább kőművesként, semmint tervezőként vett részt, de a benne rejlő képességek már eléggé megnyilatkoztak ahhoz, hogy felfigyeljen rájuk a megbízó. A következő évben Trissino magával vitte Rómába, 1542-ben pedig bemutatta a befolyásos Thiene családnak. Palladio közreműködött vicenzai palotájuk (Palazzo Thiene) építésében, és 1546-ban, amikor meghalt Giulio Romano, a tervező, ő vette át az építészi szerepkört. 1547-ben ismét ellátogatott Rómába, és 1549-ben Vicenzában elnyerte a megbízást a városháza újjáépítésére (Palazzo della Ragione - Basilica). A városháza 15. századi épület volt, amelynek loggiái 1446-ban részben összedőltek; ezek újbóli felépítését kapta feladatul Palladio. Az általa választott megoldás felháborítóan modern volt a klasszikus eszméktől áthatott Vicenzában, és láthatóan a római látogatások ösztönzéseiből született. Kétszintes loggiasort épített, amelynek részei valójában kis diadalívek. Az antik és a korszerű építészet ötvözése maradéktalanul sikeres volt, mind vizuális értelemben, mind a vicenzai tanács tudós megbízóinak értékítélete szerint - ami Palladio pályafutására nézve még az előbbinél is fontosabb volt. Közvetlenül ezután három villa megépítése következett: a Villa Pisani Montagnanában, a Villa Cornaro Piombino Desében és a Villa Chiericati a Vicenza melletti Vancimuglióban. Közülük talán az utóbbi volt a legjelentősebb, ión oszloprenddel megépített szabadon álló kapuzatával. Ez a megoldás itt jelent meg első ízben Palladio munkásságában, és erősen hatott a későbbi villákra, de az egész palladiói iskolára is.

1554-ben Palladio újból felkereste Rómát, ezúttal egy másik gazdag vicenzai nemesember, Daniele Barbaro társaságában. A látogatás egyik fontos eredménye Vitruvius Az építészetről című traktusának 1556-os velencei kiadása volt, Barbaro szerkesztésében, amelyben Palladio befolyása nemcsak az általa rajzolt illusztrációk révén érvényesült. Együttműködésük még kézzelfoghatóbb kifejezése a maseri Villa Barbaro, amelyet Palladio épített Daniele és fivére, Marc' Antonio számára. Míg az épület - a Villa Pisanira emlékeztető kereszt alaprajzú előcsarnokával és kétoldalt csatlakozó gazdasági szárnyaival - jellegzetesen palladiói, addig a villa hátsó részében levő, rendkívül mesterkélt formájú nymphaeum, valamint az első szint ablaknyílásai és erkélyei egyáltalán nem tipikusak. Lehet, hogy az elképzelést Barbaro és Palladio közösen dolgozta ki, Michelangelo római épületeinek erőteljes hatása alatt. Az 1560-as években Velencében alkotta legjelentősebb műveit: a San Francesco della Vigna-templom homlokzatát, és 1565-ben kezdte el a San Giorgio Maggiore- templom munkálatait. Az előbbi esetében elég újszerűnek ismerték el az általa készített tervet - óriás oszloprendjével és közbeiktatott kisebb oszlopaival - ahhoz, hogy felváltsák vele Sansovino korábbi elképzeléseit. Ugyanezt ismételte meg Palladio a San Giorgio tervében - a homlokzaton szembetűnőbben, a hajóban finomabban, határozott egységbe foglalva a lábazatos oszlopokat és a háttéri falpilléreket. Az épület hosszanti elrendezésű, a négyezet fölött kupolával - ennyiben a templomépítészet hagyományos útját követi; meglepő újítás viszont az, hogy a szentélyrekesztőn túl a presbitériummal is kibővül a templom tere. Még fontosabb jellegzetesség az a szintézis, amit Palladiónak a Bramante-féle római San Pietro-székesegyháznál alkalmazott görögkereszt és a hosszanti alaprajz egyesítéséből sikerült létrehoznia. A hajónak a presbitériummal való vizuális meghosszabbítása ugyanis a belépés pillanatától fogva hosszanti irányba tereli a hívők tekintetét. A világi építészet terén ebben az időben Palladio két ellentétes villatípust dolgozott ki. Az 1562 körül elkezdett fanzolói Villa Emo a Villa Barbaro típusát követte, a főépülethez csatlakozó gazdasági szárnyakkal, amelyek azt a célt szolgálták, hogy egyrészt vizuálisan hatásosabbá tegyék a villát, másrészt stilárisan ellenpontozzák a főépületet. Az utóbbiban már megjelenik a jellegzetes palladiói villa-motívum: az oromzatos kapuzat ebben az esetben három fülke formájában, amelyek inkább belesimulnak a fal síkjába, semmint kiugranak belőle - és mellette kétoldalt egy-egy ablak. Az 1566-67-ben felépült másik villa, a híres Rotunda más jellegű. Elővárosi épület, közvetlenül Vicenza mellett, egy dombtetőn áll, ahol a táj inkább gyönyörködésre, semmint megművelésre való. Az épület terve, központi kupolájával és csarnokával, valamint négy erőteljesen kiugró bejáratával a palestrinai Fortuna-templom romjairól készített rajzainak átdolgozásából született. A Villa Rotunda a maga idejében egy visszavonult egyházi ember társadalmi életének kifinomult környezetéül szolgált. Palladio pályájának utolsó évtizedét túlnyomórészt közösségi megbízások töltötték ki. 1571-ben még a városi tanács megbízásából megépítette a vicenzai Loggia del Capitanót. A loggiának egyfajta világi áldásosztó hely funkciója határozta meg a tervet. A térre néző homlokzatra három, óriáspillérek közé iktatott fülkét tervezett, balkonokkal, amelyek a középrész hangsúlyozását szolgálják. Impozáns terv volt, de megvalósításakor engedményeket kellett tenni az orthodox klasszicizmus javára. A velenceiek számára végzett munkája volt a dózsék palotájának építése és egy látványosabb megbízás: az Il Redentore templomának megtervezése 1577-ben. Az Il Redentore nagyjából a San Giorgio Maggiore tervét követte, de itt lényegesen hangsúlyosabbá vált a tér hosszanti kiterjedése, a keleti oldal áttört szentélyrekesztői pedig mozgalmasabbak lettek. A főhomlokzat zsúfoltabb és modorosabb változata a San Giorgionénak. A kompozíció a római Pantheon képletét követi: kapuzat - támfal, támfal - kupola. Annak ellenére, hogy az épület kevéssé plasztikus, bámulatosan szoborszerű hatást kelt, ha a Piazza San Marcóról a lagúnán át nézi az ember. Eredeti rendeltetése szerint az 1575-76-os szörnyű pestisjárványt megörökítő emlékmű, és ennek tökéletesen megfelel a színpadias hatás. Palladio utolsó műveinek egyike a bonyolult optikai hatásokkal élő vicenzai Teatro Olimpico, amelynek építése 1580-ban indult meg (Scamozzi fejezte be,1583-ban). Félkör alaprajzú nézőtere az antik amfiteátrumokat utánozza. A színpad állandó előterét egy diadalív alkotja, amelyet az Accademia Olimpica gazdagabb és előkelőbb tagjainak szobrai díszítenek. Palladio emlékét Vicenzában és környékén, valamint Velencében álló épületei őrzik, de még ezeknél is hathatósabban 1570-ben megjelent könyve; Négy könyv az építészetről. A II. és a III. könyvben saját építészeti eredményeinek áttekintését nyújtja, a tervek többségét fametszet-illusztrációk (tervrajzok, homlokzatképek és metszetek) kísérik és magyarázzák. Az I. könyv az oszloprendek és arányok klasszikus szabályaival foglalkozik, a IV. könyv pedig antik templomokat mutat be.