Paál László székely származású, a 19. századra elpolgárosodott nemesi családban született a Hunyad vármegyei Zámon. Édesapja Paál József postamester, édesanyja Fülöp Lujza, báró Nopcsa László fogadott leánya volt. Házasságukból az 1846-ban világra jött Lászlón kívül 1848-ban még két ikergyermekük született, Gyula és Berta. Paál László gyermekkora mozgalmasan telt, apja foglalkozása miatt több ízben költöztek, előbb az Arad vármegyei Odvosra, majd onnan a közeli Marosborsára (Berzova). A rajzolás és festés iránti érdeklődése már egészen fiatal korában megmutatkozott. Az aradi rajziskolában első tanítója a Bécsi Képzőművészeti Akadémián végzett Nagy Péter festőművész volt, később Böhm Pál aradi festőiskolájában tanult. 1862-ben itt ismerkedett meg későbbi barátjával, élete tanújával, a fiatal Munkácsy Mihállyal. Paál középiskolai tanulmányai alatt, az 1860-as évek első felében Erdély több vidékét bejárva számos romantikus tájképet készített. Apja kívánságára érettségi után, 1864-ben jogi tanulmányokba kezdett Bécsben. A száraz paragrafusok helyett azonban inkább a Bécsi Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályát látogatta, s 1866-ban felvételt is nyert az intézménybe, ahol Albert Zimmermann tanítványa lett. 1869-ben és 1870-ben már két-két képét is kiállították a pesti őszi tárlatokon. 1869-től állami ösztöndíjjal Münchenben folytatta tanulmányait, 1870 őszén pedig ugyancsak ösztöndíjjal – osztrák festő barátja, Eugen Jettel társaságában – tett egy hollandiai utazást. Az év végén Munkácsy Mihály immár másfél éve tartó unszolásának engedve Düsseldorfba költözött, ahol közösen bérelt lakásban éltek a következő egy évben. 1871 tavaszán J. S. Forbes angol műkereskedő látogatott el a városba, hogy Munkácsytól munkát rendeljen, egyúttal megvásárolta Paál egyik tájképét. Rövid tanulmányútra is meghívta őket Londonba, ahonnan visszatérve Paál folyamatosan küldte tájképeit Forbesnak, s az ezekért kapott pénzből finanszírozta 1871 őszén Adalbert Goldscheider osztrák újságíró barátjával tett belgiumi és hollandiai tanulmányútját. Munkácsy 1872 januárjában Franciaországba költözött, de levélben és személyesen is kitartóan kérlelte barátját, hogy kövesse. 1872 májusára a könnyelmű életet élő Paál rendezte düsseldorfi adósságait, és Munkácsy után utazott. A nyarat a luxemburgi Colpachon töltötték, s Paál itt fejezte be Erdei út című képét, amellyel az 1873-as bécsi világkiállításon érmet is nyert. 1872 őszén Párizsban telepedett le, de az év melegebbik felét a főváros melletti Barbizonban, a fontainebleau-i erdőben töltötte. 1874-ben Munkácsy megházasodott, s a barátok kapcsolata némileg meglazult, a következő évben Paálnak édesanyja, 1876-ban pedig édesapja halálhírét kellett feldolgoznia. Emellett bár festőtársai elismerték, néhány képét Párizsban is kiállították, a nagyközönség elismerése és az anyagi megbecsülés még váratott magára. Paál egészsége megroppant, tüdőbetegsége mellett egy 1877 nyarán megesett házi baleset következtében agysérülést szenvedett. 1878-ban a charenton-le-pont-i szanatóriumban helyezték el, de állapota folyamatosan romlott, s 1879. március 3-án, a késő esti órákban halt meg, életének harmincharmadik évében. Paál Lászlót Charenton-le-Pont-ban temették el, emlékét barbizoni lakóházán ma is emléktábla őrzi.

Paál László a magyar tájképfestészet mindmáig egyik legnagyobb hatású alakja, munkásságának nagy szerepe volt a műfaj későbbi közkedveltségében. Korai műveit a sötét színek, a fény-árnyék hatások játéka jellemezte. 1871-es londoni útja alkalmával Paál behatóbban tanulmányozta John Constable tájképfestészetét, ezt követően színei világosodtak, és az angol akvarellfestők hatására ő is készített néhány vízfestményt. 1872-es második hollandiai útja teljeséggel felszabadító hatással volt kolorisztikus hajlamaira, világosabban, színesebben festett, s a természetet nagy, egységes színfoltokban kezdte látni. Tragikusan rövid életműve 1875 után teljesedett ki, ekkor festette fő műveit. A szabadban (plein air) festett tablóin a barbizoniak elveit követve elsősorban a természetet, főként meghitt erdőrészleteket ábrázolt nagy szeretettel. Erőssége volt a szabadban megfigyelt fények és árnyékok játékának ábrázolása, mely mély érzelmek kifejezésére is alkalmassá tette mélybarna és zöld tónusokban gazdag tájképfestészetét. Jóllehet a párizsi Szalonban már 1876 óta kiállították festményeit, sőt, az 1878. évi párizsi világkiállításon bronzérmet kapott Út a fontainebleau-i erdőben című képéért, Paál neve és művészete csak az 1902-ben a Nemzeti Szalonban megrendezett életmű-kiállításával lett ismert a magyarországi nagyközönség előtt. Ezt követően egyre nagyobb népszerűségre tett szert, és számos kiállításon mutatták be műveit: 1910-ben a Könyves Kálmán Társaság szalonjában, 1925-ben az Ernst Múzeumban, 1954-ben az Új Magyar Képtárban rendeztek emlékkiállítást az alkotásaiból. Paál mintegy hetven képet hagyott hátra, halála után egy évvel, 1880. április 20-án hatvanöt képét árverezték el 25 ezer frank értékben. Festményeinek jelentős része a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van.

 A Wikipédiából, a szabad lexikonból.