Habár mély gondolatok vagy érzelmek nem találhatók műveiben, mégis költészete páratlan a szellemesség, a képalkotás és a nyelvi valamint a formai könnyedség tekintetében. Divatos, léhának mondott, erotikus költő volt. Hatvan évre terjedő életének története példázatos regénynek tekinthető a római császárság első éveinek fényeiről és árnyairól. A jómódú családból való, korán értelmesnek látszó, könnyen tanuló fiú előtt hamar kitárulnának a tekintélyes hivatalok. Apja el is várja, hogy közigazgatási vagy pénzügyi pályára lépjen. Ő azonban már diákkorában költőnek készül. Rendkívül könnyen versel, bár otthon már tiltják, hogy irodalommal foglalkozzék. Rá is kényszerítik, hogy iskolái sikeres elvégzése után pénzügyi tisztviselő legyen. Ezt a hivatalt botrányosan elhanyagolja. Csak a költészet és a kellemes társaságok, főleg a nők érdeklik. Csattanós szerelmi történeteket ír versekben. Ezek széles körben tetszenek. Hamar meg is jelenik első versgyűjteménye „Szerelmek" (Amores) címmel, ami azonnal siker. Nemsokára következik a második gyűjtemény. „Hősnők" (Heroides) a címe. Huszonkét verses levél, mondabeli hősnők írják szerelmeseiknek. Ezekben a finom árnyalatú, nők vallomásaként fogalmazott költeményekben Ovidius a női lélek olyan rezdüléseit ábrázolja, mint Euripidész asszonyokról szóló tragédiái óta senki. Ez a siker már eljut a császári körökbe is.  

A felnövekvő Ovidius fiatal nemzedéke nyugalomban, „római békében" (Pax Romana) nőtt fel, a közveszélyről apáiktól és nagybátyáiktól hallottak, és már unják a nagy rendet, tisztelik, de unják Vergiliust és Horatiust is. Számukra a szerelem, a kocsiversenyek, a kellemes társaságok jelentik az izgalmakat és a kalandokat. Verseik ilyesmikről szólnak. Szakítanak Vergilius örökös hexametereivel, de Horatius változatos, görög ízlésű versformáival is. A hexameter és a pentameter váltogatása, a disztichon a csaknem kizárólagos versformájuk.  A hexameteres elbeszélő műveket, ha felolvassák vagy éppen dúdolják is, akkor lanttal szokás kísérni, a változatos görög formákat (Horatius formavilágát) váltogatott hangszerekkel kísérik, gyakran kórusban énekelik. A disztichon kísérő hangszere a fuvola. Ez görögül: elegeion, többes számban elegeia, latinos kiejtéssel elégia. Rendszerint fuvolás lányok kísérik fuvolákkal a disztichonban skandált költeményeket. Ezért a hexameter és pentameter váltogatását nevezik kezdetben elégiának. És a fiatal költőket elégikusoknak. Valószínűleg akkor, amikor majd Ovidius sorsának rosszra fordulása után megírja híres, hamarosan világhíres nagyon szomorú elégiáit, akkor ragad rá a bánatos versekre a máig is érvényes elégia név.

 Eleinte őt befogadja az Udvar, a császár igen ledér életet élő leánya egyenest kedveli és barátságába fogadja. Ez lesz majd végzetes későbbi éveire. Ovidius azonnal széles körökben lett népszerű. A jó társaságok és főleg az ifjúság körében a léhaság, a cinizmus, az érzéki gyönyörök hajszolása nemcsak divat, de szinte erény volt. Ezekben a körökben Ovidius hamar lett költői eszmény. Élete is megfelelt a könnyed élet igényének. Háromszor nősült, de egyik feleségéhez sem volt hűséges. Nem is igényelték. Ő sem igényelte az asszonyok hűségét. Ovidius nyilván életében is úgy élt, ahogy népszerű erotikus költeményei bemutatták körének divatos életét. Legmulatságosabbak művei azok voltak, amelyek tanköltemény formájában taglalták a szerelmi élet módozatait. Leghíresebb „A szerelem művészete" (Ars amatoria), de még részletezőbben szól a szerelmi élet testi lehetőségeiről „A szerelem gyógymódjai" (Remedia amoris) című erotikus tanácsadó. Ezekkel a léha hangütésű, kitűnően verselt költeményekkel széles olvasókörökben lett népszerű. Ez megnövelte maga iránti igényét. Olyan tisztelt hőskölteményt akart teremteni, mint Vergilius az Aeneisszel. Nagyon nagy verselő és kitűnő elbeszélő lévén ezer évek irodalmának egyik fő művét teremtette meg az „Átváltozások" 15 könyvében. Ezt a művet nem disztichonban írta, hanem tiszta hexameterben, mint ahogy a Homérosz nevéhez fűződő eposzok és főleg mint Vergilius Aeneise íródott. Talán Augustus és az Udvar jóindulatát akarta megnyerni, amikor az „Átváltozások" (Metamorphoses) után Róma ünnepeit és Róma történelmi múltját akarta nagy költeményben összefoglalni. A címe „Naptár" (Fasti) volt: a terv szerint hónapról hónapra a római naptár ünnepei és emléknapjai sorrendjében mesélte volna el a hazai múltat, a római dicsőséget. Ezt megint disztichonban írta, de csak hat hónappal készült el. Amikor befejezte a júniusi napok idézését, következett életének tragédiája.

A császár léha leányának — Júliának — bizalmas barátja volt. Júlia — a botrányos életű úrnő — még házasságtörő kalandjainak egy részét is Ovidius házában bonyolította le. Egy nagyon botrányos ügy kiderült, talán magának Ovidiusnak könnyelmű pletykája alapján. Ezt az egyre ridegebb császár sohase bocsátotta meg. A lányának se, Júliát is száműzte, de Ovidiust mint bűntársat örökös bánatra ítélte. A birodalom távoli sarkába, a Fekete-tenger partján fekvő Tomi nevű telepre száműzte (manapság a romániai Constanza van ott, annak főterén Ovidius szobra áll most). A rideg, barbár vidékről soha többé nem jöhetett haza, bár gyönyörű szomorú versekkel ostromolta a kegyetlen császárt is, befolyásos barátait is. Hiába. Mindhalálig szenvednie kellett a vidám élet után a keserű számkivetettséget. Két halhatatlan versgyűjtemény tanúskodik a szomorúságról: a „Sirámok" (Tristia) és a „Pontusi levelek" (Epistulae ex Ponto). (A Fekete-tenger partvidékét hívták akkoriban Pontusnak.) A derű és léhaság talán legnagyobb költője a sanyarú alkonyi időben a szomorúság halhatatlan költője lett.

Ebben a „Sirámok" című gyűjteményben található a megragadó érdekessége mellett dokumentumnak is fontos verses önéletrajz. A hosszú, részletes történetsorozat bőségesebb képet ad költője életéről, mint bármelyik más ókori költőről bármelyik ismertetés. Bár igen különös, hogy azt vallja: fogalma sincs, miféle tévedés ébresztette a császár haragját ellene. De talán tényleg nem tudta vagy el se tudta képzelni, hogyan lehet bűnnek tekinteni egy szerelmi kalandot, és bűnrészesnek a szerelem pártolóját.

Forrás: Irodalmi arcképcsarnok - Hegedűs Géza