Részletek Ottlik Géza műveiből

Buda

"Ez mind belefér? Az egyetlen érzésedbe, hogy milyen volt átkelni az Oktogonon? Belefér, és még annyi más, hogy számolatlanul hányhatnád bele lapáttal a szavakat. Nem érdemes. Ezek nincsenek. Ami biztosan van, mondja Medve, az az érzés. Ennyire biztosan már semmi egyéb nincs."

Ottlik az Iskola a határon befejezésétől kezdve annak folytatásán dolgozott. Ez a folytatás végül is csak posztumusz jelent meg 1993-ban. A több évtizedes várakozás, a felfokozott figyelem, az írónak időközben szinte mitikussá növekedett híre és rangja ellenére a kritika egységesen azt állapította meg a műről, hogy az - minden részletszépsége ellenére - nem áll az Iskola a határon magasán. Bizonytalan volt a kötet filológiai szempontból is. Többen vitatták, hogy a kiadó, Lengyel Péter jól értette-e a szerző intencióit, helyes sorrendbe állította-e a töredékes darabokat; sokan azt is kétségbe vonták, maga Ottlik befejezettnek, kiadásra érettnek tekintette-e a Budát. A regény természetesen csak az Iskola a határon ismeretében érthető-élvezhető, mert annak több pontjai hivatkozásul szolgálnak a Buda szerkezetében. A hős, az elbeszélő ezúttal is Bébé a - festő volta ellenére - szinte pontról pontra megfeleltethető Ottlik-hasonmás. Az "Iskola" másik elbeszélője, Medve Gábor ezúttal nem egyenrangú narrátora a műnek, ám annak változatlanul kulcsszereplője. A Buda bizonyos szempontból keretregény. Azt beszéli el, ami az "Iskola" előtt és után történt, ezáltal értelmezve, állandóan "újraolvasva" az első regényt. Ezek az értelmezések azonban nem érintik az "Iskola" központi magját, annak a helyzetnek metafizikai "megértését", amit a katonaiskola Bébének és Medvének külön-külön is jelentett. A Buda nem egy helyzet, hanem minden helyzet értelmezése kíván lenni, éppen ezért - időben erősen szétszórt - epizódok sorozatából áll. Talán ezért sem oly igen fontos tudnunk, hogy a kiadó a "helyes" sorrendet rekonstruálta-e. A középpont bizonyos, a kör pontjai, amelyeket a Buda epizódjai rajzolnak ki, szinte tetszőlegesek lehetnek.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

Iskola a határon

'Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.' Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. (...)
 A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani.
(III. 2.)"

Egy katonaiskola élete adja a regény témáját, egyik bírálója szerint: az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza. Az Iskola a határon bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban. Ezek a gyerekek - szüleik szerető gondoskodásából - voltaképpen hajótöröttek, ellenséges bennszülött törzs foglyai egy távoli szigeten. Ottlik nem a fasiszta emberformálás modelljét írta meg a könyvben. Nem ez a lehangoló tény a legfőbb üzenethordozó a regényben, hanem az, hogyan lehet ezt a nem élni való életet kibírni, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely ezt a dresszúra kellős közepén, vagy a rácsok között is érzékelni tudja.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

Hajnali háztetők

"Most már én is láttam Budapest háztetőit. A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban terpeszkedett a város a messzeségbe. Szennyes színei egybefolytak. A nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla, mérhetetlen magasan."

Nagyon is indokolható döntés a Hajnali háztetőket megjelentetni, (amelyből a nyolcvanas évek végén, még az író közreműködésével, Dömölky János emlékezetes filmet forgatott) mert ez a kisregény - bár cselekménye, a két jó barát "párhuzamos életrajza", szerelmi rivalizálásuk másféle ellentéteket is felszínre hozó története két évtizedet fog át - éppen hangulati sűrítettsége, atmoszférikus telítettsége okán sokkal közelebb áll az elbeszélésekhez, mint az Iskola a határon vagy a Buda formaeszméjéhez. Lényegében az életmű egyfajta nyitányaként, prolegomenájaként fogható fel, hiszen az író munkáságának kulcsfogalmai (barátság, hűség, szerelem, mindennapi tisztesség, művészet és élet ellentmondásokat rejtő viszonya) szinte tételes következetességgel tematizálódnak lapjain.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

Minden megvan

Ottlik Géza nem szeret írásairól beszélni. Egyszer azt mondta Hornyik Miklósnak egy interjúban: "Az író ne beszéljen, ne magyarázza a művét, mert az körülbelül olyasmi, mintha viccet magyaráz." Mégis, valahányszor sikerült szóra bírni, mindig a műveiről szól, arról az írói magatartásról, szemléletről, amely nála azonos a művel. Ugyanebben a Hornyik Miklós-interjúban olvashatjuk a Drugeth-legenda ürügyén: "...amit én a gyerekkor boldogságának tartok, az nem a játék. A világ a létezés. A hosszú, unalmas délutánok - (ugye?). De ez hosszú téma - az unalom boldogsága. A játék méltósága - ami már -felnőtt- dolog a gyerekben is - talán az, hogy minden játék lényegében, vagyis szabályaiban, előírásaiban, szerkezetében: szellemi konstrukciója az embernek, tehát valami, amiben anyagi kötöttségünk fölé emeljük magunkat. Szabályaival, -jogszokásaival-, szigorával, előírásaival minden játék fenntartás nélkül tisztaságra törekszik - sportszerűségre, korrektségre, sőt erkölcsi kényességre."