A Képzőművészeti Főiskolát 1950-ben végezte el Szőnyi István növendékeként. 1950-től kis megszakítással haláláig az Állami Bábszínház tervezője volt. Az intézményben ekkor számos képzőművész dolgozott, köztük az Európai Iskola és körének egyes tagjai. 1953-ban ismerkedett meg a mestereként tisztelt Bálint Endrével, aki műveinek legkorábbi értője és méltatója volt. Érdeklődése a látvány festészettel szemben a metafizikus ihletésű szürrealizmus felé fordult. Sajátos nonfiguratív művészete azonban nélkülözi az abszurd társítás lehetőségét. A gyermekkorban átélt Holokauszt emléke, a gettóvá alakított ungvári téglagyár fala szorította Ország Lilit korai képeinek vészjósló terébe. A magyar művészetben szinte egyedülálló klasszikus szürrealizmus hangján szólalt meg fájdalma, ahol az illuzionisztikus térben kaffkai falak magasodnak mindenütt, szorongatva, bezárva, összezsugorítva a kiszolgáltatott lelket. Ez az életérzés egyre erősebben fojtogatta, így az ötvenes évek második felétől kezdődő új korszakában - Vajda Lajos és Bálint Endre kifejezésmódjához közelálló képein - már a falak, mint súlyos földrétegek nehezednek múmiaszerű alakjára. Az élve eltemetés borzalmas állapotából csak a transzcendens irányába vezethetett kiút, hogy katakombák, korpuszok, szentek, azaz az ikonos képek világán át egy szakrális erőben a szorongás falai végre leomoljanak. A ledőlt falból maradt a kő, s kultikus funkciója a sírkő. A prágai zsidó temetőben 1960 körül találta meg az ő köveit. Úgy érezte, most született újjá, s saját falainak lehullott elemeiből újra építkezhetett. Városokat épített. Olyan városokat ábrázolt képein, melyekben sohasem élt, s azok mindig benne éltek. Már nem a falak magasodtak fölé, hanem tér és idő, s saját személyes pusztulásának korlátain is felülemelkedve már a magasból láttatta azokat, hogy a romokká váló falak, s a szétgurult kövek formáinak lüktető ritmusában megéljük egykori virágzó civilizációk, kultúrák könyörtelen enyészetté válását, az ősi Ur városától a XX. századi Hirosimáig. A néhai épületek minden egyes kövébe beleálmodta azok lakóinak sorsát. Korábbi félelmei már a kollektív elmúlás és a kollektív emlékezés érzésévé transzformálódtak. Az üres kövek a képeken, mint emberi sorsok üzennek, s a prágai zsidó temető sokat sejtető dermedt csendje száll rá a kihalt városokra. Ebben az 1960-tól 1965-ig tartó városalaprajzos korszakában olyan jelentős műveket alkotott, mint az Exodus, Necropolis, Város a királyok korából vagy a Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére című alkotást, melyet egy antifasiszta mementó kápolna szárnyas oltárának szánt. A Sikátorok déli napsütésben című festmény szintén oltárkép kialakítású, triptichon. A városalaprajzos korszak egyik emblematikus főműve, mely számos itthoni és külföldi kiállítást megjárt. Jelentős kiállításai: Fészek Művész Klub (1957); Esztergom, Balassa Múzeum (1966); Székesfehérvár, István Király Múzeum (1967); Diósgyőri Vármúzeum (1972); Nemzeti Galéria Műhelye (1977); Műcsarnok (1979). Egyéni külföldi bemutatkozásai: Tel Aviv (1966); Róma (1969); Párizs (1970); Varsó (1972); NSZK (1976, 1978).