A kősó zöld tenger kizsong,
egy fénycsík rászakad;
belül a tömpe horizont
mutat rőt házakat.

Amott a tűzcsóvás Nap ád
ezer s ezer jelet;
emitt párásan leng a nád
a puha part felett.

A kis falu fejest bukik
a tükrös víz alatt;
egy bárka a szélső zugig
hajszol minden halat.

Most feltűnik egy büszke bridzs -
zászlója messze lát!
S a bárka meghátrál a híg
tajtéktorláson át.

Szétszáll a hajnal friss szele.
De a járgány zörög
s a bridzsel úsznak part fele
a lassú habkörök.

A roppant menny - kék és arany -
csupa csöpp máglya már,
hogy a Nap lángján hangtalan
ujjá mosdjék a nyár. - -

A matróz kémli az eget,
aztán dolgára megy;
égő szirtasztalom megett
sötéten ül a hegy.

Később a hátfal szürke lesz,
ormán uj fény csap el - -
lentről földöng pár kósza nesz,
a tanya népe kel.

A gazda párra egy rideg
sugár pászmája ring.
A férfin néhány rongy fityeg,
a nőn csupán egy ing.

Majd gyémántharmat hull miránk
a reggel halk lehén;
s versenyt repes a pást iránt
a sok lúd és tehén.

Az Új Világ sorozatban jelenik meg a dán Andersen Nexö hatalmas regénye, mely a Szürke fény című alkotása mellett munkásságának legjelentősebb darabja. A szocialista realizmus egyik nemzetközileg is legismertebb és legnagyobb alkotója önéletrajzi elemekből, saját tapasztalataiból építette fel a Pelle tetralógiát, amelyben a dán szegényparasztság ipari proletariátussá alakulását ábrázolja. A Hódító Pelle a fejlődésregények egy sajátos típusát képviseli. A főszereplő anekdotikus darabossággal elmesélt élete nem csupán a paraszti környezetből a nagyvárosba tartó, öntudatos felnőtté érő legényke megkapóan szép története. A regény egyben a proletár, a városi munkásember szimbolikus értelmű nagykorúvá érését is nyomon követi. A Hódító Pelle, mely csaknem negyedszázada jelent meg utoljára magyarul, a realista szépprózának, a realista írói stílusnak is egyik igen szép példája. Thomas Mann mondta Andersen Nexö -ről: "A szív szocialistája, s így Dánia büszkesége és az egész világ morális tulajdona."

1917-ben kezdte meg Nexö új, terjedelmes regénye, a "Ditte Menneskebarn"  közlését. E munka főalakja Hódító Pelle női mása. Dittéje pária; oly szánalmasan kicsiny, aminő ember csak lehet; élet föltételei kizáróan olyanok, mint a tömeg legalsó rétegének, a társadalom salakjának akármelyik gyermekéé. Történetében a legszegényebbek viszonyai és fájdalmai tükröződnek, káprázatos költői intuícióval. Akárcsak Pelle, Ditte is a gyermekkor festésével kezdődik. Nexö talán sose lendül magasabbra, mint amikor gyermekeket ábrázol. Nexö a munkások költője és a szegények költője, de elsősorban a gyermekeké. Szinte Nexö egész költészete a gyermekvédelmet szolgálja. Szilárd hittel bízik benne, szeretni pedig határtalanul szereti. A világmegváltás reménye a gyermekhez, a legdúsabb lehetőségek hordozójához kapcsolódik.

Ditte regénye már foganásakor megkezdődik. A kicsi egy észak sjaellandi halászlány meg egy gazdalegény meglehetősen futó viszonyának következménye s jöttén nem igen áradoznak. De ő bátran napvilágra erőlködik, dacolva minden akadállyal, "szégyenkező tagadással, könnyekkel és hajtószerekkel". Keserű iróniától és remegő fájdalomtól duzzadt szavakkal festi a költő azt a kelletlen közömbösséget, amellyel némely kisded már születésekor találkozik. Miután kifejtette, hány nagykészültségű tudós lesheti állandóan az eget: hátha a másfélmilliárd ismert csillagot megpótolhatja egy újabbal, így folytatja: "Minden pillanatban új lélek születik a világra, új fény gyúl ki, amely talán ritka szépen világít majd, s amelynek mindenesetre megvan a maga sose látott spektruma. Új lény, amely talán lángészt, talán szépséget áraszt s úgy csókolja meg a Földet; ez a sose látott valaki hússá és vérré válik. Egyetlen ember sem ismétlődése a másiknak és senki sem ismétlődik önmagában; minden új lény üstököshöz hasonlít, amely a Föld pályáját az öröklét alatt csak egyszer érinti, sugárcsóváját hirtelen ráveti - egy foszforlobbanás a homály két örökkévalósága közt. De vajon az emberek örömmel fogadják-e ezt a most kigyúlt lelket? Megállnak-e mellette, hogy kifürkésszék, mit hozott? Ó, az ember nem csillag; fölfedezése és belajstromozása nem jelent dicsőséget". Ellenben Andersen Nexö annál jobban örül e kifényesedett léleknek. Kézen fogva vezeti a kis Dittét s szépségtől és mély emberi részvéttől átfűtött képekben tárja ki előttünk, oly élénkké és kedvessé, hogy a költő rokonszenve minket is megindít. Nexö emberábrázolása, akár korábbi munkáiban, itt szintén kettős: egyénít s egyszersmind tipizál. Ditte egészen egyénítve él, mégis minden proletárgyermek megtestesül benne. S hogy az ilyen általánosítás a költő számára fontos volt, többször kiviláglik, pl. a Menneskebarn = embersarj, a Mand = ember nevekből. Ditte csakugyan embersarj; proletárvirág, aki a legsivárabb talajból szökkent ki.

A kicsi gyermeki útja nagyon terhes. De a szívós természet újra meg újra föltápászkodik. Ditte első évei legboldogabbak. Szülei elhagyják őt s a nagyszülőkre bízzák, akik az ártatlan csöppséget szeretettel gondozzák. Az öregeknél, keserves szegénységük ellenére, boldogság lakik. A gyermek mellett ismét megújult ifjúkorukat élik. Amikor a nagyapa meghal, Ditte életére komor árny terül. Most a nagyanyára hárul, hogy a maga meg a kicsi élelmét megszerezze. Kuruzsolni kezd, erre mindenki megveti. Nehéz útját együtt járja unokájával s koldulásuk során lépten-nyomon megalázzák őket. De Ditte sora csak rosszabbra fordul, amikor anyja, aki közben férjhez ment, anyai jogaira hivatkozva beállít s három kisebb gyermeke mellé dajkának viszi. A gonosz és érzéketlen anya kemény munkára fogja őt. Nem is bírná szenvedéseit, ha mostohaapja, Lars Peter Hansen, a bemocskolt és megvetett pecér, meg nem szeretné. Ez azonban szánakozó és megindult gyöngédséggel védi. E megtépázott, de türelmes és jó tömegember mögött, aki olykor Lasse apóra emlékeztet, ismét a finomszívű költő látszik. Legkisebb alakjában is meglátja az értékes vonásokat. A könyv első kötete néhány erősebb jelenetben harsan ki. Az öreg "nyanyó" meghal; lánya fojtja meg, aki a Ditte számára összekuporgatott filléreket el akarja kaparintani. A gyilkost elfogják s a három kisgyerek a 11 éves Dittére és mostohaapjára marad. A második rész, "Anyuska" (1919), a pecér kudarcos kísérleteit mondja el: a "szégyentelepről" nem lehetett kiverni a nyomort. Ditte a család éltető lelke. Ő ösztökéli az elcsüggedt apát munkára; ő ápolja az anyjukat vesztett kicsiket; az ő fürge ujjai és áldozatos szeretete tartják össze az omladozó otthont. "Az élet egy felnőtt szigorú kötelességeit rótta rá s ő mindezt robosztus szilárdsággal vállalta... De gyermeki lelke a fölszín alatt titokban, külön világban élt". A harmadik kötet, "A bűnbeesés" (1919), a lány idegenek közé hányódását, fölserdülését és megaláztatásait festi. Nexö, mint biztos pszichológus, a leányka átmeneti éveinek rajzában az elsőrendűen női vonásokat hangsúlyozza. Dittét szolgálati helyén, a gazda fia révén éri el sorsa. Ez afféle együgyű, lezüllött és beteges fickó: Ditte nem szereti őt; de örökké segíteni vágyó ösztöne vigasztalására küldi. Ellenkezve, vágy nélkül adja meg magát s mielőtt igazán fölserdült volna, anya lesz. A negyedik kötet, "A tisztítótűz" (1920), Dittét a fővárosba viszi; itt a legváltozatosabb körülmények közt szakad rá a magány, a kivertség, az elcsigázottság, a gúny, a nélkülözés és a durvaság tisztító gyötrelme. Először egy titokzatos szülőházba szegődik el, dajkának, ahol alaposan belenézhet a kínok és átkok poklába; majd különböző családoknál szolgál, gyakran egész állati sorban. A kivertségnek ez a tragikus mondája a könyv legszebb része. Nexö, tárgyának alapos ismerője, lehatol a gőg és igazságtalanság gyökeréig, amely annyi fiatal nőt kötöz igába. De Ditte nem pusztul el; csak megkeményedik - hogy védekezhessék. S reménye sokáig töretlenül csillog. S amikor végre jó helyhez jut, sorsa minden eddiginél rosszabbra fordul. A férfi megejti s neki menekülni kell. S most folyton mélyebbre szédül. Az utolsó kötet, "A csillagok felé" (1921), utolsó éveit írja le, mialatt a zug utcabeli nyomorúság megőrli. Mint minden jó embernek, neki sem elég a maga baja. Kisgyerekeket vesz magához, akikről különben a köznek kellene gondoskodnia, de általában a munkáskaszárnya összes szegényeinek, akik közt meghúzódik, buzgó támasza. Alig 25 esztendős korában pusztul el, egészen kisajtolva. A befejező rész az első kötet magaslatán áll. Ditte sorsa a kitűzött célba futott. Megmutatta a jóság hatalmát. Nem szenvedett hasztalan. A szegénységnek ez az eposza, a meztelen embernek e rajza érdeklődésünket az ég hideg csillagaitól földi testvéreink felé fordítja.