A 20. sz. magyar realista prózairodalom legkiemelkedőbb alakja. Paraszti sorban élő apja, Móricz Bálint és a református papleány anya, Pallagi Erzsébet mindent megtett, hogy gyermekei kikerüljenek a paraszti sorból. A debreceni református gimnáziumba, később a sárospataki, majd a kisújszállási református gimnáziumba járatták, az utóbbi helyen érettségizett. Életének jóformán minden állomása végigkísérhető műveiben. Érettségi után a debreceni református teológiára iratkozott be, amelyet rövidesen a joggal cserélt fel, végül átment a bölcsészeti karra. Debreceni éveiben vállalt először újságírói munkákat; első elbeszélése (A bécsi bútor) a debreceni Ellenőr c. lapban jelent meg. 1900 őszén a fővárosba költözött, tanulmányait azonban nem fejezte be, hanem megélhetése miatt különböző hivatalokat vállalt, így egy ideig segédszerkesztője volt a Magyarország Vármegyéi és Városai c. kiadvány sorozatnak, később újságíró lett. 1903-tól 1909-ig Az Újság liberális napilap munkatársa: itt verssel, főleg gyermekek számára írt állatversekkel, tárcákkal, operettel, sőt drámai művekkel is kísérletezett. A Kisfaludi Társaságtól ajánlatot kapott, hogy menjen szülőföldjére, Szatmárba népdalokat gyűjteni. Kapván-kap az alkalmon és 1903-ban indul el szülőföldjére. 4-5 évig járta a vidéket, ez volt az ő egyeteme. Novellák és regények hosszú sorához szerez élményanyagot. Miközben hallgatja az öreg tiszaháti parasztok dalait, meséit, megismerkedik a rájuk nehezedő terhekkel, mindennapi gondjaik világával, környezetükkel, egyéni tragédiájuk tanítja, s az itt látottak, hallottak belső kényszerítő erővé válnak, hogy szószólójuk legyen ország-világ előtt. Albérletben lakik, egykori iskolatársánál: a Légy jó mindhalálig-ból ismert Gimesiéknél. Az ő családja ajánlja Móricz Zsigmondnak a csinos tanítónőt, Holics Eugéniát. 1905. január 5.-én feleségül megy Móricz Zsigmondhoz. Műveiben Janka néven szerepel. A fiatalokra nehéz idők jönnek. Hiába ír Móricz, elmarad a siker. Anyagi gondjaik támadnak. Házasságuk évének decemberében kis fiuk születik, amilyen boldogságot jelentett a gyermek érkezése, ahhoz fogható fájdalmat okozott a gyermek halála. Három kislányuk maradt életben, meghalt második kisfiuk is. Ez az óriási megrázkódtatás-e vagy mi a magyarázat, nem tudni, rejtély, de egy csapásra a csúcsra ért a Hét krajcár című novellával. A megrendítő történet egy kisfiúról szól, akinek sorsában a gyermek Móriczra ismerhetünk. A kegyetlen pénzügyi világ ez, az elképzelhetetlen szegénységé. A novella különös hatását éppen az adja, hogy ez az alig elviselhető helyzet úgy jelenik meg, mint a tündérmese világa. A Hét krajcárral Ady Endre barátságát is megszerezte.  

Ettől kezdve a Nyugat munkatársa, sőt egy időben (1930 – 33) – Babits Mihállyal – főszerkesztője is. Versírással egész életén átfoglalkozott, drámaírói működése főleg regényeinek dramatizálásában merült ki, szép sikert ért el a Sári bíró (1910) c. vígjátékával. Munkássága fellendült, kialakultak problémakörei, egymás után írta ragyogó novelláit (Tragédia, 1910; Tavaszi szél, 1912; valamivel később a Szegény emberek, 1917) és regényeit (Sárarany, 1910; Az Isten háta mögött, 1911; A galamb papné, 1912; Harmatos rózsa, 1912, valamint A fáklya, 1917), melyekben a századforduló magyar falujának életét ábrázolta. Az I. világháborúban haditudósítóként vett részt: a harctérről írt riportjaiban megdöbbentő képet rajzolt a magyar katona háborús szenvedéseiről (Vérben, vasban, 1918). A polgári forradalom lelkes híve volt, a Tanácsköztársaság idején írt hatalmas riportjaiban (Népszavazás a földreformról, A földtörvény kiskátéja) üdvözölte a földreformot és az újonnan alakult paraszti szövetkezeteket. A Tanácsköztársaság alatt az írói direktórium tagja volt, ezért a Horthy-korszak idején megismétlődő zaklatásoknak volt kitéve, kizárták az irodalmi társaságokból, műveit hosszabb ideig csak a Nyugat merte közölni, később az Estlapok. Csehszlovákiai felolvasó körútja után más formában megint felújultak a szenvedélyes támadások. Első feleségének öngyilkossága (1925) után, 1926-ban feleségül vette Simonyi Mária színművésznőt, darabjainak színpadi ábrázolóját. Később azonban elvált tőle. 1930-ban Krúdy Gyulával megkapta a Rothermere díjat. Ebben a korszakában írta legjelentősebb regényalkotásait: a leghatalmasabb magyar történelmi regények egyikét, az Erdély-trilógiát, a magyar ifjúsági irodalom klasszikus művét, a Légy jó mindhaláligot, valamint a dzsentrivilág haláltáncát bemutató Úri murit és a Rokonokat. A kapitalista gazdasági válság, majd az ezt természetes folyamatként követő fasizálódás idején az uralkodó osztályok és a népi tömegek között feszülő, áthidalhatatlan ellentét kiemelkedő írásai A boldog ember (1935) c. riportkönyv, a Rab oroszlán (1936) és a Betyár (1937) c. regények jelzik.

Több írásának lett modellje Littkei Erzsébet (Csibe). Móricz Zsigmondot mindig a szegények helyzete foglalkoztatta, felemelésük lehetőségét kereste, akár a parasztságról, akár a munkásságról volt szó. A munkásosztály fogalmát a városi szegénységgel azonosította. Figyelme akkor fordult feléjük, amikor egy olyan lánnyal került közeli kapcsolatba, aki ebből a rétegből sodort elé az élet. Találkozásuk különös módon történt. Az író késő éjszaka a Ferenc József-hídon keresztül tartott Budára, s ott megpillantott egy 20 év körüli lányt. Az író megszólította: mit keres itt ilyen későn. A lány így válaszolt: "Az anyja szemit, jó volna beleugorni a Dunába." A lányról megtudta, hogy lelenclány, ágyrajáró, ami azt jelenti, hogy fekhelyet bérel, s mikor felkel az ágyról egy másik személy fekszik bele, és már olyan sokkal tartozik a bérbeadónak, hogy nem mer a szállásra menni. A lányban olyan ártatlanságot érzett az író, ami mélyen megérintette az első percben. Móricz ettől a lánytól a legtöbbet kapta, amit egyáltalán kaphatott: szeretetet és élményanyagot az íráshoz. A lány mesélt neki, csipogott, ő pedig hallgatta és elnevezte Csibének. Novellák sora születik e kapcsolat nyomán, amelyben a városi szegénység sorsa tárulkozik fel. Ruhát vesz a lánynak, kifizeti adósságait (pénzt ad a megélhetéshez), de egyelőre meghagyja abban a környezetben, ahol eddig élt. Később Móricz Leányfalura megy vissza Budapestről. Oda költözteti Csibét kertészinasnak. Csibének volt egy gyereke is. A kis Imrét is odaveszi magához, és nevére íratja, majd egykori iskolájába a debreceni kollégiumba terelgeti útját. Csibe, komoly, becsületes szorgalmas életével bebizonyította, hogy megérdemelte a felfedezést. Móricz Zsigmond utolsó írói korszakának legfontosabb műve az Árvácska. Azt mondta az író: "Irtóztató könyv azt hiszem, de a fantáziának egy sora sincs benne. Ilyen könyvet még nem írtam. Ennek a legkisebb mondata is magából a nyers életből szállott fel, mint mocsárból a kénes gőz." Irtóztató valóban abban az értelemben legalább is, hogy az emberekből oly mértékben veszhet ki a szeretet képessége, amiként e regény figuráiból. Ha azt mondjuk szívbemarkoló, akkor talán pontosabban minősítjük a kis lelenclány történetét. 1939-ben megvette a Kelet Népe c. lapot, amelyet haláláig szerkesztett. Életének utolsó éveiben jelent meg az Életem regénye (1939), a Rózsa Sándort trilógiának tervezett mű első két része (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét, 1942), melyben a betyárt a társadalmi fejlődés és a nemzeti függetlenség hősévé teszi meg. 1942. augusztus 29-én hajnalban másodszor kap agyvérzést, fél oldala és nyelve lebénult. Szeptember ötödikére virradóan a világháborús Budapest átéli az első légitámadást. Repülők zúgnak, tűzcsóvák az égen és robbanások zaja hallatszik. Mire elcsendesedik odakint a világ, Móricz szíve is megszűnik dobogni. 63 éves szervezet egy hétig küzdött a betegséggel.  

Forrás: Irodalmi Arcképcsarnok

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL