Párizsban született, a Laffitte út 45. ötödik emeletén. 1841. május 20-án keresztelték meg egy helyi párizsi templomban. Édesanyja énekesnő volt. 1845-ben a család a normandiai Le Havre-ba költözött. Bár édesapja azt akarta, hogy a családi élelmiszerboltban dolgozzon, de Claude Monet festő akart lenni. 1851. április 1-jén Monet elkezdte a művészeti középiskolát Le Havre-ban. Először szénrajzaival lett ismert, amiket tíz vagy húsz frankért adott el. Jacques-Francois Ochard-tól vette első leckéit. Normandia partjain 1856-1857-ben találkozott Eugéne Boudin-nel, aki mentora lett, tanítva őt az olajfesték használatára, és a "plein air" technikára. 1857. január 28-án, mikor 16 éves volt, anyja meghalt. Otthagyta az iskolát, és gyermektelen nagynénje Marie-Jeanne Lecadre vitte őt haza. Mikor Monet Párizsba utazott, hogy megnézze a Louvre-t, 1859-ben, szemtanúja lett, hogy egyes festők régi nagymesterektől másolnak. Több évig volt Párizsban, több festővel megismerkedett. Ezután katonai szolgálat következett Algériában.

Monet az 1865-ös Salonon mutatkozott be először a közönségnek, 2 nagyméretű tájképet állított ki. Képeinek sikerén felbuzdulva, 1865 nyarán nagy vállalkozásba kezdett, a mintegy 6 x 8 méteres szabadtéri társasági jelenet megfestésébe. Ebben a Reggeli a szabadban című kompozícióban Manet ugyanilyen című, híres festményének újraértelmezésére vállalkozott: a figurákat természethűebben ábrázolta, meggyőzőbb természeti környezetbe és megvilágításba helyezte. A hatalmas vásznat nem tudta befejezni, hasonló célkitűzéssel viszont festett egy másikat (Nők a kertben); ezt a 256 x 208 cm nagyságú képet túlnyomórészt a szabadban festette. A Nők a kertben-t elutasította az 1867-es Salon zsűrije, és Monet soha többé nem festett ekkora méretű képet a szabadban. Egyidejűleg fontos kísérleteket végzett kisebb méretekben. Három 1867-es párizsi látképe esetében (pl.: Rakpart a Louvre mellett) igen magas nézőpontot választott; feladta az egyetlen központ köré szervezés elvét, hogy olyan eleven és változó látvány érzetét keltse, amilyet magunk köré tekintve a valóságban érzékelünk. Kompozícióiban érezhető még a színes japán fametszetek hatása. Az 1860-as évek végén Monet a fény és a szín megfigyelésével is foglalkozott, és olyan módszert keresett, amely lehetővé teszi számára, hogy gyorsan és közvetlenül rögzítse a természetből nyert benyomásokat.

Az 1870-71-es porosz-francia háború időszakát Londonban töltötte, és ekkor találkozott először Turner művészetével. De ekkor még, az 1869-es La Grenouillére tanulmányokban érintett kezdeményezéseket fejlesztette tovább. Az 1870-es években kisméretű tájképekre összpontosította erőit. Sok közülük Argenteuil környékét ábrázolja ebben a Párizstól nem messze fekvő Szajna-parti faluban élt 1872-78 között. Ezekben a festményekben, a természeti látványnak megfelelően, változatos a festésmód és a színezés. 1873-tól technikája egyfajta képi gyorsírás, amelynek segítségével az időjárás és a fény legkülönbözőbb hatásait tudta hűen tolmácsolni. Ennek egyik példája az igen rövid idő alatt megfestett Impresszió, a felkelő nap, amelynek címe alapján nevezték el gúnyosan impresszionistáknak a fiatal festők egy csoportját 1874-es kiállításuk alkalmával. A képnek azért adta az Impresszió címet, hogy jelezze: csupán tanulmányról van szó. Vele együtt befejezettebb festményeket is kiállított. Meg akarta mutatni a nézőknek a közvetlen természeti látvány hatásait, ugyanakkor azt is szemléltetni kívánta, hogyan formálja át a látványt műalkotássá. A kisebbek mellett továbbra is nagyobb méretű, a Salon bemutatóira is alkalmas képeket festett (Camille japán jelmezben). Monet, ha pénzszűkében volt, hajlandónak mutatkozott kevésbé befejezett képek eladására is. Az 1870-es években Monet könnyed és változatos ecsetjárását egyre merészebb színek kísérték. Az 1860-as évek napsütötte jeleneteiben kezdett el színfoltokat - rendszerint lágy kékeket - helyezni az árnyékokba; ebben jelentős szerepet játszott Delacroix színelmélete. A következő évtizedben egyre finomabb színárnyalatokkal érzékeltette a fényhatásokat. Egyes napfényes képeinél csaknem teljesen lemondott a sötét és világos árnyalatok éles ellentétéről, hogy érvényesüljenek a formákat érzékeltető telített változatos színek. Még az éles tónusellentétektől mentes borús jelenetekben is lágy ecsetvonásokkal felrakott gazdag színárnyalatokat használva igyekezett atmoszferikus hatásokat kelteni. Monet festészetének témája az 1870-es években lényegében továbbra is a korabeli élet és az ember formálta környezet maradt. Egyes festményeinél - mint a Saint-Lazare pályaudvar-sorozat esetében - a téma kifejezetten az ipar és a gépesítés. Még gyakoribb Argenteuil életének ábrázolása: ez az eredetileg falusias település ebben az időben kezdett iparosodni, és egyúttal az akkoriban divatos időtöltések, a vitorlázás és az evezés központja is volt.

Az 1880-as években megváltozott Monet életvitele és témaválasztása is. Párizs közvetlen környezetéből lejjebb, a Szajna völgyébe költözött, és 1883-ban Givernyben állapodott meg, ahol élete hátralevő részét töltötte. Ebben az időben már nem vett oly nagymértékben részt az impresszionisták közös kiállításain, mint azelőtt. 1881-től voltak először rendszeres bevételi forrásai néhány műkereskedőnek, elsősorban Paul Durand- Ruelnek eladott képeiből. Az 1880-as években Monet több utazást tett, drámai témákat, különleges időjárási és megvilágítási hatásokat keresve. Lefestette Normandia szirtfalait, a Bretagne melletti Belle- Íle szigetét ostromló Atlanti-óceáni viharokat, a Francia-középhegység sziklás dombjait és a Földközi-tenger partjának ragyogó atmoszféráját. A Szajna-völgyet ábrázoló képeinek uralkodó vízszintes hangsúlyai helyett gyakran választott megemelt nézőpontokat, lényeges méretkülönbségeket és térbeli ugrásokat. Festményei sokszor a középponttól eltolt kompozíciójukkal és sziluettben ábrázolt fáikkal közeli párhuzamot mutatnak a színes japán fametszetekkel, amelyeknek Monet szenvedélyes gyűjtője volt. A Földközi-tenger mellett szerzett későbbi tapasztalatai további lehetőségeket tártak fel számára a tekintetben, hogyan lehet színharmóniákkal fényt és levegőt érzékeltetni, délen előszeretettel alkalmazott telített rózsaszín-kék kontrasztokat. Ezzel párhuzamosan ecsetkezelése is kidolgozottabb lett az 1880-as években. A Vad tenger című festményén száguldó ecsetvonások érzékeltetik a vihar erejét és alakítják ki egyúttal a festmény gazdag felületi mustráját.

Ebben az időszakban Monet egyre gyakrabban dolgozta át festményeit a műteremben. Ennek részben gyakorlati oka volt. Amint szeme egyre érzékenyebb lett a természetben végbemenő pillanatnyi változások iránt, kevesebb időt tudott szentelni a helyszínen egy-egy képnek, mert a lefestendő téma fényhatásai gyorsan változtak; így, ha egyáltalán be akart fejezni egy képet, a műteremben kellett továbbfestenie. Felfedezett azonban pozitív tényezőket is a műtermi munkában; rájött ugyanis, hogy a témától távol jobban meg tudja ítélni munkáit. Könnyebb volt így végrehajtani a végső simításokat, amelyek segítségével a természeti benyomások lefordíthatók a festészet nyelvére. A műtermi munka még nagyobb jelentőségre tett szert 1890 után, amikor hozzákezdett sorozataihoz egy-egy azonos a témáról, más-más megvilágításban. Az első sorozat a szénaboglyákat ábrázoló 15 képből álló együttes, amelyet 1891-ben állított ki. Gazdag szín együttesükkel 1880-as munkáinak folytatásai, de tematikájuk és kivitelezési módjuk más. Az 1880-as évek drámai kompozícióival ellentétben, a Szénaboglyák "festőietlen" téma; a hangsúlyt ezekben a képekben az atmoszferikus hatásokra fektette. Együtt állította ki őket, egymást támogató egységként. A következőt mondta: "Hatásuk csak összevetésük révén és a teljes sorozat együttes szemlélésekor jut igazán érvényre." Későbbi sorozataiban, amilyen például A roueni székesegyház Monet színharmóniái még kifinomultabbak lettek, és csak közvetve idézik fel a székesegyház kőhomlokzatának eredeti fényhatásait.

1900 után Monet művészetének középpontjába új látvány került, olyan téma, amely a művészet és a természet közötti űrt hidalja át - a vizek, fák és vizaliliomok, a kert, amelyet háza mellett alakított ki Givernyben. Először különálló képek sorát festette róla, majd 1914 után hozzákezdett egy régóta dédelgetett terv kivitelezéséhez: a kerti tó folyamatos fal dekoráció megfestéséhez. Monet halála után a párizsi Orangerie két ovális tavirózsa termében, a festő pontos utasításai alapján helyezték el ezeket a munkákat. A közel 2 méter széles pannókat műteremben festette, szabadtéri tanulmányok alapján. Folyamatos frízt alkotnak, horizont nélkül, helyenként fákkal megszakítva. A vízfelületet a tavirózsák leveleinek, valamint az ég és fák tükröződéseinek foltjai tagolják. A formátumnak megfelelően, Monet megnövelte ecsetvonásai szélességét. A virágok merész, kalligrafikus vonásokkal vannak megfestve, amelyek - közelről nézve is - szabadon lebegnek a felületen. Távolról nézve minden elem az egységes fény-atmoszféra hatás részévé lesz, amit elősegít a lágy zöldektől és kékektől meghatározott színbeli egység is. A tavirózsa-téma további változatai a párizsi Musée Marmottan falain láthatók. A londoni National Gallery tulajdonában is több ilyen tárgyú festmény van. 1926. június 21-én, halála előtt néhány hónappal Claude Monet tökéletesen megfogalmazta, hogy milyen szerepet játszott a művészet és az impresszionizmus történetében: "Mindig is irtóztam az elméletektől .. , nincs egyéb érdemem, mint hogy közvetlenül a természetet festettem, s megpróbáltam visszaadni impresszióimat a legillékonyabb effektusokról. Sajnálom, hogy miattam adták ezt a nevet egy olyan csoportnak, amelynek legtöbb tagja sohasem volt impresszionista."

Forrás: Akadémia