A fenti idézetet írta a már 66 éves művész, aki a hosszú ismeretlenség homályából előbukkanva lett egyszerre világhírű mesterré. 1831-ben született Etter-beekben, Brüsszel egyik külvárosában. Hat gyermek között ő volt a legfiatalabb. Özvegy édesanyjuk tartja fönn őket nehéz kézi munkával. A legidősebb fiú, aki rézmetsző, tanítja Constantint rajzolni. A szobrászatot a brüsszeli akadémián kezdi és Fraikinnál, egy édeskés klasszicistánál folytatja.
Ennél valóságos inas szolgálatot teljesít, de a művészet nevében mindent tűr. Amikor 21 éves és életének első fordulójához ér: festő lesz. Egy szabad iskolában találkozik Ropssal és de Grouxval, a nyomor festőivel. Ez utóbbi hatása alatt festi első képeit. Lelkének melankóliája sötét, komor tárgyakban nyer kifejezést: egy Kórházjelenet, Trappista-temetés, Szt. István agyonköveztetése. Közben, hogy megélhessen, különféle szent képeket fest templomok számára. Már 50 éves, amikor egy véletlen folytán megismeri a belga gyárak és bányák világát. Végre megtalálja önmagát, érzi, hogy élete munkája most vár reá. Egész sereg tanulmányt készít a látottakról, megfesti képeit a munkásvilágból és pár év múlva kiállítja első munkás szobrát Párizsban (1884). Ismét a szobrászaté tehát. A képek, szobrok száma nő, de nem a vevőké. Festőtanárságot vállal hát egy kis belga városban, Löwenben, hogy szobrász-álmait ott megvalósíthassa. "Száműzetés volt ez, de kenyeret adott" írja maga róla keserű őszinteséggel. 8 évet tölt Löwenben, ott alkotva a legszebb szobrait. Mikor Brüsszelbe visszatér, még két évig tartja meg löweni tanárságát, Löwen és Brüsszel, a tanítás és alkotás közt osztva meg napját. Életének már első szakában a szenvedők felé fordul. Saját lelkének hangulata és a mestere példája viszi rá. Képei egészen más irányt vesznek, mikor maga találja meg azoknak tárgyát. Meg van rendülve ez emberek tragikus és komor szépségétől. Először a részvét fogja el. A benyomások és azoknak gyors, közvetlen följegyzése szénnel, pasztellel, vízfestékkel a technikáját is fölszabadítja. Előbb mintha csak a környezet érdekelné, a füstölgő kémények, a kormos hidak, a szénpor lepte utak, mintegy a váza a fekete országnak, hiányzik belőle az ember. Mikor az ember is föllép, úgyszólván egyedül uralkodik a képen nagy körvonalaival. Az emberi alak kiválása megkezdődik, hogy későbbi alkotásaiban önálló szobrászi létet éljen. Régebbi képeinek tragikus pátosza csak kivételesen szólal meg, mint a Hekatombának nevezett képén, amelyen a bánya kiterített áldozatai mellett két munkásasszony varrja a félhomályban a fehér halotti leplet. Az ihlet egy percében kiragad egy ilyen alakot festői hátteréből és megmintázza a Hámormunkást. 30 év hosszú tévelygése után ez az első szobrászi alkotása. Visszatért oda, ahonnan kiindult, de nem az édeskés istennőihez, hanem a valóság, húsból, vérből való alakjaihoz. A 19. század szobrászata mindeddig idegenkedett ettől a valóságtól, mert tartalmilag és formailag a múlt esztétikája kötötte. Ez a művész azonban fölismerte a kor irányának egyik fő feladatát: a küzdő, szenvedő ember bemutatását. Itt van a művész Öreg munkásasszonya. Egy öreg, megtört szemű, csontvázig leaszott asszony. Csak a test felső részét látjuk, még az egyik kar is el van hagyva, míg a másik fájdalmas mozdulattal szorul az asszony csontos testéhez. És ez az igénytelen mellszobor a művész fölfogásában a megadás, a néma tűrés szimbólumává emelkedik. Egy gyerekét szoptató szegény munkásasszonyban ismét az anyaságnak adja szívhez szóló megtestesítését. Máskor az anyai fájdalmat emeli egész tragikai fönségre abban az asszonyban, aki a bányarobbanás áldozatává esett fia holttestét keresi. Ennek a némán előrehajló asszonynak egész fájdalma egy mozdulatba, a kezeinek görcsös egymásba fonódásába olvad. Az egész alakon az átélt benyomásnak emléke rezeg végig, úgy, amint a művész saját szavai szerint annak élő mását látta és figyelte meg vérző szívvel, amint az egész éjszakán át futkosott kedvesét keresve a szénbánya halottas kamrájában. Nemcsak a mások fájdalmát érezve át, alkotott ilyen tragikusan szépet, de a saját családi csapásai fölött érzett fájdalma is művészi alakot nyer nála. Mikor pár hónap lefolyása alatt két felnőtt fiát veszíti el, csinálja Ecco homoját, a fájdalom néma tűrésének ezt az örök szimbólumát, a Tékozló fiút. Alakjainak általános emberi hatását a mellékes részletek elhagyásával, a legfontosabbra, mondhatnám, a legegyszerűbbre való vezetésével éri el. Kőtörő munkása nem egy akármilyen kőtörő, akire szerszámairól, vagy ruházatáról ismerünk reá, hiszen ezekben igazán nem a legnélkülözetlenebbre szorítkozik, hanem a lényeg a kőtörő, ez a természet anyagi erőivel folytonos küzdésben álló ember. A jellemzésnek ez az egyszerű élessége azokban az alakokban is föltalálható, a melyeknél nem egy-egy jellemző mozdulat szolgál erre. A Kikötő teherhordója, meg a Bányamunkás is egyszerű, nyugodt helyzetben áll, de az első pillanatra szembeszökő rajtuk a foglalkozások különfélesége. Ennek görnyedt, a nem természetes helyzetekben végzett munkától deformált a teste, annak a szabad levegőn való, járó foglalkozástól szinte ruganyos, egyenes a testtartása. A befelé való mélyítés, mellyel az embert állította oda, jellemzi állatait is. Vén bányalova ezeknek a szegény állatoknak egész nyomorát megérteti velünk. Ez az agyonkínzott pára fáradt, béketűrő pillantásával, lelógó fejével, kiaszott testével, amely örökös sötétségre, egyforma munkára van ítélve a föld gyomrában és amelynek az illatos rét, a mosolygó napsugár napról-napra homályosodó emléke. A valóságnak ilyen közvetlen, mélyreható visszaadásával emelte az egyest úgyszólván eszmei magaslatra. Művészetének ez az iránya tartotta távol a hagyományos allegóriától. Mikor a 90-es években Van der Stappennel együtt megbízást kap a brüsszeli botanikai kert részére alkotandó szoborcsoportokra, az pár allegóriái alakot készít, ő két munkást mintáz. A Magvetőt, aki óriási léptekkel járva be a földet, hinti belé a termékenyítő magvakat, és a Kaszást, amint egy pillanatra pihenőt tart nehéz munkájában és egyik kezét szemei fölé tartva nézi a nap állását, mely nyugtával megváltja verejtékes napi munkájától. Ez a két munkásalak így lesz nála is két eszmének, a tavasz és nyárnak, a vetés és aratásnak, a természet nagy körforgásának allegóriájává. Az egyesnek ilyen általánosítása, eszmévé való finomítása az oka, hogy az arckép kevésbé sikerül neki. Ahol az egyes egyén határai kötik, szűk lesz neki az alkotási tér. Ezért vállalkozik inkább csak írók, művészek, szóval kiváló emberek arcképeire, akiknél az egyéniség kiválósága emeli már az egyest a tömeg fölé. Szobrait bronzban képzelte el, nem sima formákban, hanem híven visszaadva a mintázó ujjnak egy-egy futamát, mely az élet egy hirtelen ellesett nyilvánulását közvetíti az agyaggal. Maguk az alakok, a munkástestek szögletes formái is követelték ezt a nekik megfelelő technikát. A munka szobra azonban még sem készült el. Részletei már öntve is vannak, az állam, mely az amúgy is forrongó Belgiumban végre is legyőzte a szocialista tüntetésektől való félelmét, a szobornak már helyet is szánt Brüsszel egyik terén. A művész azonban, aki ebben a szoborban nemcsak a maga művészetének, de a század szociális törekvéseinek emelt méltó emléket, nem érte meg, hogy ez a szobor azzá legyen, ami a Fidiasz Zeusa volt a görögöknek. 1905-ben elment örökre...

Forrás: Művészet 1905 - Fónagy Béla