1844. május 18-án született Sárbogárdon, nemesi családban. Apja, Mészöly Imre törvényszéki bíró, anyja Kenessey Juliánna volt. A sárbogárdi elemi iskola elvégzése után hazafias érzelmű szülei nem akarták a Habsburg-hű katolikus egyház valamelyik dunántúli iskolájába adni, és az önkényuralom protestánsellenes intézkedéseire válaszul csak azért is református iskolába akarták fiukat taníttatni. Így küldték a szabadságharc szellemét őrző tiszántúli környezetbe tanulni. Ehhez a felfogáshoz megfelelő rokoni környezet is adódott. Anyai nagyanyja, a művelt Kenessey Zsigmondné a hajdúságból származott. Az ő révén vitték el Hajdúszoboszlóra Mészöly Gézát, a rokon Foghtüy Sámuelékhez. Foghtüy Sámuel a reformkori utolsó rendi országgyűlés követe volt és ott Kossuth Lajos híve. Tagja volt a Kossuth vezette bécsi százas küldöttségnek is. Nem véletlen, hogy Kossuth nála szállt meg a kormány Debrecenbe menekülésekor. A kívánt szellemi környezet tehát adva volt Mészöly Géza részére. Hajdúszoboszlón végezte el a gimnázium alsó osztályait, majd a Debreceni Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. A gyermekkorban felfedezett hajdúsági táj képe beleivódott, s később az érett festőt is vonzotta. Már diákkorában sokat rajzolt és festett. Tehetségét Kallós Kálmán, a debreceni rajztanára fedezte fel, s ő biztatta a művészi pályára. A gimnázium befejezése után szülei ösztönzésére a debreceni jogakadémián tanult, de 1866-ban átiratkozott a pesti egyetemre. Egyre többet rajzolt, festett. A Nemzeti Múzeum képtárában másolt, ahol felfigyelt rá, biztatta és segítette Ligeti Antal. 1896-ban a bécsi akadémiára ment tájképfestést tanulni, s ezzel elindult a művészi pályán, olyan eredménnyel, hogy elnyerte később a Fürger-alapítvány aranyérmét. 1871-ben megvált a bécsi akadémiától. Hazatérve székesfehérvári otthonából elindulva a nyarat a dunántúli és alföldi tájakon vándorolva töltötte, vázlatokat készített. Szoboszlón is időzött és az ottani táj is bekerült vázlatfüzetébe. A vázlatokat azután Münchenben dolgozta fel. Egymás után kerültek ki ecsetje alól a Szoboszlói szélmalom, a Fasor, az Alföldi tanya, az Őszi lápos táj című képek és más alkotások. 1873 nyarát ismét az Alföldön töltötte, a kidolgozás helye Székesfehérvár és München. Nagyon szerette a balatoni és a Tisza-menti tájat és lakóit, és a halászkunyhók, nádasok világának hangulatos ábrázolásával megteremtette a balatoni életképek speciális műfaját. Elsősorban az akarattyai partok szépségét örökítette meg, elhagyva az életképszerű motívumokat. Képeinek finom, bensőséges hangulata és aprólékos kidolgozása nagy hatással volt a századvég magyar tájképfestőire. Mint a "paysage intime" legkiválóbb hazai művelőjének nem egy képe a barbizoni mesterek, elsősorban Corot műveként került külföldi műkereskedelemben forgalomba. 1872-től megszakításokkal Münchenben élt, 1882-ben Párizsban, majd 1885-től ismét Budapesten és Székesfehérvárott dolgozott. Részlet a Balaton vidékéről c. képét 1883-ban a Műcsarnok nagydíjával jutalmazták. Leghíresebb képe, a Balatoni halásztanya számos művével együtt (Sík vidék szénaboglyákkal, 1872; Tanya, 1879; Vadásztársaság, 1882; Birkanyáj, 1885 körül; Lelőtt vadkacsa; Őszi nap a Balatonon; Balaton part; Kakas; Chioggia; Szigetvár) a Magyar Nemzeti Galéria birtokában van. Mészöly Géza kisméretű képein a művészetnek magas fokát érte el, sajátos tájképfestészetet alakított ki. Közvetlenül természeti benyomások hatása alatt festett, nem pedig a műteremben elgondolt akkori szokványos képalakításokat. Mészöly az első magyar tájképfestő, akinek műveiből hazai levegő árad, a magyar táj képein őszinte, nem idillikus. Első nála a táj, azonban képein mindenütt ott az élet: az emberek és az állatok, de nyugalomban, nagyobb mozgalmasság nélkül. Ebben a festő egyénisége is tükröződik. "Csöndes hangú, finom lelkű, áldott jószívű férfi volt, mindenki szerette, aki ismerte" - jellemezte őt egy művésztársa Lyka Károlynak. A tárgyhoz hűen festett hazai táj, a levegős ábrázolás, a színváltozások új felfedezésnek számítottak a magyar festészetben. 1885. nyarán ismét ellátogatott Mészöly Géza Hajdúszoboszlóra és Debrecenbe. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben című könyvhöz készített debreceni és hortobágyi rajzokat. Az 1884-ben feleségével Pestre költözött festőt a következő években meghívták a pesti női festőiskola tanárának, ami nagy elismerést jelentett. Sajnos súlyos tüdőbaj támadta meg, s 1887. november 17-én, élete 44. évében Jobbágyiban elhunyt.

Forrás: Szókimondó, Tasi Miklós (2000)