A modern német művészet egyik megindítója. 1815-ben született Boroszlóban. Autodidakta volt. Az apja litográfus-műhelyében dolgozik előbb Boroszlóban, majd kevéssel Berlinbe költözésük után az apa halálával egészen rászakadnak a megélhetés gondjai. Művészpályája első 20 évének sikerei grafikai munkáihoz fűződnek. Ezek között a legjelentékenyebbek a porosz történetből vett litográfiái, a Kugler-féle "Nagy Frigyes történeté"-hez, majd később a Nagy Frigyes munkáihoz készült fametszetei. Az 50-es években ecsetje is a Nagy Frigyes korának szolgálatába szegődik. A Königsbergi király koronázássál egyszerre a jelenbe fordul képeinek tárgyáért. Nemcsak az udvari élet, amelynek a koronázási kép óta közeli szemlélője volt, hanem a mindennapi élet hű krónikása lesz. Elhatározó befolyást ez irányban a párisi világkiállításon szerzett benyomások gyakoroltak reá (1867). Vashámor képével pedig a modern munkások életébe markol. A tárgyak eme nagy változatosságában a rúgó ugyanaz marad: a természetnek éles megfigyelése. Mint a tudós lép a természet elé, s figyeli meg azt minden alakulatában, s mintegy belső szükség kényszeríti rá mindannak a megörökítésére, ami föltűnik neki. Mikor ő a 19. század 30-as éveiben megjelent, a történelem járta, mint egyedül alkalmas tárgya a festészetnek. Rajzol, rajzol e kor csákójától a sarkantyújáig mindent és a végén úgy beleéli magát a korba, hogy valóságként látja azt maga előtt. Hogy ez az újjáébresztés mennyire sikerült neki, eléggé bizonyítja, hogy a Nagy Frigyes alakját a mai nemzedék számára ő teremtette meg. Mikor ez a múltba tekintés megszűnik, ugyanazzal a pontossággal jegyzi föl saját korának történetét, előbb tényleg a politikait (Királykoronázás; A király elutazása a francia háborúba), majd az "adatgyűjtés" közben a köznapi élet egyenrangú fontosságát ismerve föl, megszületnek az utcai, a korcsmai, a munkások életéből vett képei. Realisztikus érzékével, egy bibliai jelenetet jelenkori környezetbe helyez: Jézust a templomba modern zsidók közé. Nemcsak a rajzokon, de sokszor a képeken is kifejezésre jut a művésznek a szubjektív megjegyzésekre való hajlama. Egyik képén, amelyen egy rokokó bált mutat be, szinte Moliérei módon gúnyolja ama kor negédességét, vagy a modern udvari életből vett "báli szünet"-en, amelyen a büfét megrohanó udvari társaság falánkságán mulat. Már első, a porosz történelem egyes eseményeit illusztráló fametszetei történelmi hűségükkel és természetességükkel tűntek föl. A Nagy Frigyes életéből vett rajzaival és képeivel pedig nemcsak a tárgyat tekintve, de a festői fölfogást is a 18. század legjobb hagyományait, a Chodoviecki egészséges, realisztikus művészetét folytatta. Ha meggondoljuk, hogy az 50-es évekből származó Nagy Frigyes korából vett képei a Piloty történelmi vásznainak kortársai, szembeszökő lesz, hogy fölfogásában mennyivel modernebb volt kora uralkodó ízlésénél. Ezeknél a modelleknek patetikus farsangi fölvonulása, nála a kornak valósággal élő alakjai. És mikor a Nagy Frigyes korából a saját korába lép, mennyire hű marad egyéni fölfogásához. Nem idealizál, nem mesét mond el mint korának festői, valóságot ad. Nem a "szép"-et keresi, hanem a jellemzőt, ha az mindjárt a "rút" körébe is vág. Az irodalmi elem halvány nyomát legföljebb a tárgy némi célzatos földolgozásában, vagy egy-egy részletnek nem tisztán festői szempontból való alkalmazásában találjuk. Hogy tárgyaiban, fölfogásában mennyire haladt, sőt korát mennyire megelőzte, elég a "Vashámor" képét csak említenünk. A fametszet nála nem egyszerű kontúrrajz, hanem az árnyék és fény elosztásával egészen képszerű benyomást tesz. Hogy a világítási probléma olajképein, víz- és gouache festményein is fontos szerepet játszik, csak természetes. A "Nagy Frigyes udvari ebéd "-jen a nyitva levő üvegajtón a késő délutáni órák kékes-szürke világítása árad a terembe és öleli által az ebédlő társaságot. A "Nagy Frigyes fuvolaverseny"-én a gyertyák meleg sárga fénye kelt játszi rokokó hangulatot. A fény játéka, a színek tarkasága, úgy látszik, nem egyszer, a tárgy választására is befolyással volt. Erre vallanak azok a különösen barokk templomok belsejét ábrázoló képek, sőt még inkább az udvari életből vett jelenetek, amelyeken az egyenruhák és a tarka női ruhák a gázcsillárok világánál egészen tűzijáték szerű hatást keltenek. Nemcsak a szoba zárt világítása, hanem az embereknek a szabad természetben, napfényben nyüzsgő tömege is vonzotta, amivel épen a legmodernebb problémát érintette. Ennek a megoldása azonban már nem sikerült neki teljesen. Látjuk ugyan a fák között átszűrődő napfényt, de hiányzik a levegőnek mindent körülvevő, kiegyeztető harmóniája. Menzel csak a tarka lokáltónusig jutott, de a levegő módosító, tompító színhatását még meg nem látta. Nemcsak az életben, de a művészetében is a negyedik emeleten lakott és eltekintett az emberek fölött. Mindent lerajzolt, csak egyet nem, az emberi lelket. Úgy járt vele, mint az asszonyokkal. Egy látogatója egyszer három apácafejet pillantva meg nála, nevetve kérdezte: "Kegyelmességednek is volt valaha szíve a szép asszonyok számára?" "Nem, nem, szívem soha, csak szemem" — felelte a művész. Igen, a szíve hiányzott és szeme nem pótolta azt. Mert alkotásaiból hiányzott a termékenyítő melegség.

Ezért környezte mindig hideg tisztelet a művészek részéről, anélkül, hogy követendő példának tekintették volna. A szorgalom, a józan ész, az éles megfigyelés zsenijének tartották. A tudás zsenije is volt és mint ilyen mindig élni fog abban a világon szerteszórt vagy 10,000 rajzban, mely az ő leggazdagabb művészi hagyatékát képezi. 80 éves korától kezdve nem festett többé, csak rajzolt, sokszor reggeltől estig. Naiv, művészi hittel kereste a valóság minél hívebb visszaadását, melyről azt vélte, hogy még mindig nem sikerült megtalálnia. Egy 1901-és jelzéssel ellátott rajzára azt mondta: "Az árnyékok nagyon durvák. Ezt két év előtt rajzoltam és azóta nagyon, sokat tanultam. Ezután jön csak az igazi".

Forrás: FÓNAGY BÉLA - Művészet 1905