Apja, az igazságügyi minisztérium személyzeti főnöke, jogi pályára szánta, de Manet a tengerészetet választotta; tengerészkadétként 1848-ban Dél-Amerikába hajózott, de miután két ízben (1848-49) nem felelt meg a tengerészeti főiskola felvételi vizsgáján, szülei beleegyeztek, hogy beiratkozzék az École des Beaux-Arts-ra, és az akadémikus történelmi festményeivel nagy tekintélyt szerzett Thomas Couture műtermében tanuljon. Manet állítólag gyakran összeveszett mesterével, mégis 6 évig maradt a növendéke, és tőle tanulta meg a mesterség alapelemeit. 26 éves korában vetette alá magát első ízben a Szalon ítélkezésének, amely 1859-ben elutasította Abszintivó című festményét. A kép köpenyt és cilindert viselő bohém alakot ábrázol. 1861-ben viszont bevették a kiállításra a nagyméretű Spanyol énekest, amely kivívta a hivatalos elismerést, és széles körű sikert aratott. Manet az 1862-es évet kemény munkával töltötte; 1863 elején 14 festményét mutatta be egy műkereskedő galériájában, és 3 jelentős művét küldte be a Szalonra. Mindhármat elutasították. Ebben az évben azonban a császár rendelete megengedte, hogy a visszautasított műveket önálló kiállításon bemutathassák a közönségnek. Ez volt a Visszautasítottak Szalonja. Itt Manet egyik nagyméretű képe, a Reggeli a szabadban (eredeti címe: A fürdő) botrányt váltott ki: mezítelen nőket ábrázol felöltözött férfiak társaságában, erdei környezetben. A sajtó kigúnyolta, a közönség pedig tömegesen tódult oda, hogy megnézze. Ettől fogva Manet új festményei az érdeklődés középpontjába kerültek. 1865-ben, amikor a Szalon bemutatta az Olympiát, a kép a korábbinál is zajosabb fogadtatásban részesült. A következő évben a Szalon elzárkózott a Fuvolás fiú bemutatása elől. Így azután 1867-ben, miután nem hívták meg a párizsi világkiállításon való szereplésre, Manet saját pavilont állított fel, ahol 50 művét mutatta be. Ugyanennek az évnek a vége felé a hatóságok megtiltották, hogy kiállítsa Miksa császár kivégzése című festményét politikai leleplező tartalma miatt. Manet jól ismerte a klasszikus mestereket: hat éven át másolta őket. Nem egyszerűen azt festette, amit maga körül látott; régi témák modern változataira vállalkozott. A Reggeli a szabadban Giorgione Koncert a szabadban című festménye ihlette, az Olympia előképe Tiziano Urbinói Venusa, és az évtized csaknem valamennyi alkotásának van valamilyen művészettörténeti előzménye. Manet feldolgozásaiban azonban a hagyományos motívumok titokzatosakká lettek, kétértelmű jelentéssel telítődtek, egyenesen szemérmetlennek hatottak a modern környezetben. Manet ráadásul nem hagyományos pózokba állította modelljeit. Elemezte és leegyszerűsítette motívumait, mellőzte a fél tónusokat, szemből jövő megvilágítást alkalmazott, amelytől laposakká lettek a felületek és körvonalakká redukálódtak az árnyékok, így kompozíciói színes foltok merész motívumaiból álltak össze. 1860-tól barátság fűzte Baudelaire-hez, 1862-ben ismerte meg Degas-t, majd rövidesen Pissarrót, Renoirt és azokat a festőket, akikből később az impresszionisták csoportja összeállt. 1867-ben Zola is mellé állt. A porosz-francia háborút követően Manet számára kedvezően alakult a helyzet. Műveit rendszerint - bár nem mindig - kiállította a Szalon; 1873-ban pedig egy joviális sörivó képmásával, az Egy jó pohár sör, avagy Émile Bellot arcképe című festményével valódi népszerűséget vívott ki. Bár az impresszionisták tisztelték Manet-t, a festő sohasem állított ki velük együtt, és sohasem festett egyetlen valóban impresszionista képet sem. Az 1870-es évek elején készült műveire azonban láthatóan hatott az impresszionizmus, vagy talán Berthe Morisot, aki 1868-ban a tanítványa, később a modellje, 1874-ben pedig a sógornője lett. Festményei kisebb méretűek lettek, motívumai kevésbé monumentálisak, ecsetvonásai szakadozottabbak. Késői stílusa a hetvenes évek közepén alakult ki. Portrék sorozatában örökítette meg a korabeli életet. A kor jellegzetes típusait ábrázolják jellemző környezetükben. A sorozat része többek között A szilva, egy magányosan ivó nő a bárban; a Nana, egy prostituált a kliensével; továbbá kávéházakban, hangversenyeken és sörözőkben játszódó jelenetek. Manet tudatos programot követett, amelyet egy 1879-es levele is alátámaszt; ebben felajánlja, hogy kifesti az új városháza épületet olyan jelenetekkel, amelyek a korabeli párizsi életet ábrázolják. 1881-ben, 49 éves korában Manet diadalt aratott a Szalonon. Pertuiset képmását másodosztályú éremmel tüntették ki, és ezzel együtt jogot nyert, hogy munkáit ezentúl zsűrizetlenül állítsa ki a Szalonokon. Ekkor már ataxiában szenvedett. Fájdalmai voltak, nehezen járt, és állapotának rosszabbodásával inkább csak pasztellel dolgozott. De megfestette még utolsó remekművét, A Folies-Bergére bárját, középpontjában a korabeli élet jelképével, a ragyogó fiatal nőalakkal - nagy sikert aratott az 1882-es Szalonon. 1883 elején Manet-t már ágyhoz kötötte a betegség; egyik lábát amputálni kellett, és röviddel a műtét után, április 30-án, 51 éves korában, meghalt.

Manet nem tartozik a legnagyobb festők közé, munkássága mégis fordulópont a művészettörténetben: vele véget ért egy világ, s egy újabb kezdődött. Manet korának legintelligensebb festője, Degas rá is döbbent erre, amikor - a kis temetőből kifelé menet így szólt: "Nagyobb volt ő, mint gondoltuk...". Mert a modern festészet nagy kalandja - Manet-val kezdődött. Matisse véleményét idézzük: "Ő volt az első ösztönös festő, s milyen egyszerűvé tette e mesterség űzését ... munka közben csak az érzékeire hagyatkozott." Hippolyte Babon úgy véli, a festőt azért bírálták, mert a "környező világot színpászmákként és színfoltokként fogta fel, mint akinek állandóan káprázik a szeme".