1911. december 11-én született a kairói Gamalijja negyedben; nevét Nagíb Pasa Mahfúz professzorról, a szülőorvosáról kapta. Filozófiai tanulmányokat folytatott a Kairói egyetemen, majd állami megbízatást vállalva 1938-55 között minisztériumi tisztségviselőként dolgozott. 1957 után az Egyiptomi Művészeti Alap egyik vezetője lett. Írói pályáját 1936-ban elbeszélésekkel és három történelmi regénnyel kezdte, amelyekben a fáraók korának történetét allegóriaként használva bírálta kora egyiptomi társadalmát. Munkásságának következő szakaszában születtek meg az arab regény történetében korszakalkotó jelentőségű kritikai realista művei, az úgynevezett Kairó-regények, az 1945-ös Modern Kairó, az 1947-ben íródott Midaq sikátor vagy az 1949-ben született Útvesztő. Az igazi áttörést - s egyben a legjobb egyiptomi írónak járó Állami Díjat - az 1951-57 között írt Kairó trilógia, a Palace Walk (1956) - Sétapalota, Palace of Desire (1957) - Desire palota és a Sugar Street (1957) - Sugárút hozta meg számára. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó regények egy család sorsát követik nyomon az 1920-as évektől az 1940-es évek végéig. Nagyon érzékletes a szereplők jellemábrázolásában az intellektuális adottságok, a társadalmi háttér és a politikai viszonyok kölcsönhatásának bemutatása. Az 1960-as évek elejétől szépprózájában gyökeresen szakított a kritikai realista ábrázolásmóddal és új művészeti formákkal kísérletezett. Ekkor születtek a A tolvaj és a kutyák, vagy Az esernyő alatt című regényei. Ezekben a műveiben a cselekmény szétesik, allegóriák és szimbólumok jelennek meg, a múlt és a jelen összefűződése veszi át az időrendi sorrend helyét.

1988-ban, az arab írók közül elsőként, megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amelynek odaítélésével kivételes regényírói kvalitásait jutalmazták. Az indoklás kiemeli, hogy Mahfúz regényeiben a részletek gondos kidolgozásában, az éles szemű valóságábrázolásban, munkáinak sokoldalú értelmezhetőségében nyilvánulnak meg az általános emberi értékek. Több mint 40 regényt írt. Műveinek középpontjában általában az arab ember nyomorúsága, tragédiája áll. Fontos témája a szabadság keresése egy felfordult, érték nélküli világban. 1994-ben Mahfúzt lakása előtt nyakon szúrták a Dzsamáa Iszlámija szélsőséges szervezet aktivistái, akik hitehagyással vádolták az 1959-ben kiadott Nemzedékünk gyermekei című allegorikus regénye miatt, amelyet az Al-Azhar Egyetem még a kiadás évében betiltott. A merénylőket 1995-ben kivégezték, Mahfúz jobb karja a több hétig tartó kórházi kezelés ellenére részlegesen béna maradt. 2003-ban tüdőgyulladás miatt életveszélyes állapotba került, de szerencsésen felépült. 2006. július közepe óta ismét kórházi ápolásra szorult, veseelégtelenséggel, tüdőgyulladással és egy balesetből eredő fejsérüléssel ápolták. Kilencvennégy éves korában halt meg Kairóban. Az író rendszeres publikálója volt a kormány közeli al-Ahram című lapnak, mely több regényét is folyatásosan közölte. Liberális nézeteket vallott, és nagy vitákat váltott ki az egyiptomi-izraeli békekötés támogatásával, többször szembekerült iszlám szélsőségesekkel, akik istenkáromlással vádolták. 70 éves pályafutása alatt, a már említett regényeken kívül, több mint 350 novellát, több tucat filmforgatókönyvet, öt színművet írt. Több művéből készült arab nyelvű film. Utolsó írása 2004-ben Dreams of the Rehabilitation Period jelent meg. Magyarul egyetlen írása elérhető Útvesztő címmel.  

Forrás: MTI - Sajtóadatbank