Az amerikai pop-art jeles képviselője, aki a tömegkultúra tipikus termékei közül a képregényt választotta művészete kiindulópontjául és nyersanyagául. Tette ezt akkoriban, amikor az absztrakt expresszionizmus hatására végképp megszilárdulni látszott a vélekedés, hogy a művész Istenhez hasonlatos teremtő, aki a semmiből kreálja a maga képi valóságát. Eszerint a mű eredetét, paradigmáját valahol a mindennapi szennyes valóságon túl kell keresni, mindenekelőtt a művész senkiével össze nem hasonlítható érzékeny lelkében. Lichtenstein viszont az új stílusformát nem kreálni, hanem megtalálni akarta, méghozzá az akkoriban még mélységesen lenézett tömegkultúrában, nevezetesen a negyvenes-ötvenes évek népszerű képregényeiben. Középosztálybeli családban született. 1960-tól a Rutgers Egyetemen tanított. Első műve, ahol a jellegzetes vastag kontúrokat és raszterpontokat használta, az 1961-ben készült Look Mickey volt. Képzőművészi sikere hatására hamarosan abbahagyta a tanítást. Leghíresebb műve az 1963-ban készült Whaam!. 1995-ben az Inamori alapítvány Kyoto-díját kapta. 1996-ban 154 nyomatot és két könyvet ajándékozott a Washington, D. C.-beli Nemzeti Galériának. Tüdőgyulladásban halt meg egy New York-i egyetemi klinikán. Kétszer házasodott. Felesége, Dorothy és első házasságából származó két fia, David és Mitchell, túlélte őt. 

Munkáinak hatása mindenekelőtt azon a jól ismert elven alapul, hogy nem arra használja nyersanyagát, amire való. Egyes részleteket kivág megszokott környezetükből, a képregény egészéből, hogy megfossza őket eredeti rendeltetésüktől. A kiragadott képkockákat felnagyítja, apró változtatásokkal lefesti, s máris eléri célját: a kiragadott elem nem úgy funkcionál, mint egy történet része, hanem mint egy festmény. A képregény elem elveszti az egészhez fűződő viszonyát, s máris látható formai kvalitásai és a jelentéstől függetlenedett kifejezési energiái kerülnek előtérbe. A képregény figura kalandjai, lázas cselekedetei és szélsőséges érzelmei abszurddá válnak, hiszen csak a történet egészéhez viszonyítva van értelmük. Amikor Lichtenstein kinagyítja a képregényi érzelemmodelleket, azok egyrészt címerszerűvé merevednek, másrészt fokozott mértékben domborodnak ki a nyersanyag festészeti vonatkozásai: egy jól irányzott pofontól az hard-edge festőire jellemző eredményt hoznak. Az efféle felismerések adták az ötletet Lichtensteinnek, hogy akár az egész modern művészet is megismételhető a képregények stílusában. Mert az is csakhamar kiderült, hogy azok a formatartalmak, amelyeket Picasso, Mondrian vagy Pollock steril formában kikísérleteztek, bizony jelen vannak a napisajtó lenézett szóbuborékos médiumában is. Ezen felbuzdulva Lichtenstein már 1963-ban képregényes stílusban festette újra Picasso Nő virágos kalappal című festményét, máskor meg a képregény rajzhibáit kinagyítva ért el hasonló hatást, mint az absztrakt expresszionizmus hősei. Lichtenstein iróniája tehát nemcsak a képregény sztereotípiáit veszi célba, hanem a modern művészetet is. Hiszen a művész modern festészeti imitációi láttán önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy vajon mire való a modern művészet nagy kreációja, ha annak eredményei a filléres képregényekből is kivonhatók. Ebben viszont már jó adag önirónia is van, hiszen miközben Lichtenstein a modern művészet nagyjainak hatásait imitálja, kénytelen egyre inkább úgy használni a képregényekből vett elemeket, mint elődei a színt és a vonalat. Egyszóval, maga is egyre inkább kreál, illetve kreálna, ha mindez egy másik szinten nem lenne mégis imitáció, a festészeti előképek utánzása. Így viszont kiderül egy sereg fontos dolog arról, hogy mi a képregény, mi a festészet, illetve tágabban: vajon mi a csuda is az a valami, amit nemes egyszerűséggel művészetnek hívunk. 

Forrás: Sebők Zoltán