A modellen túl a lélek, mely az arcban tükröződik, volt a fontos a művésznek, ezért mint Vasari írja "hogy a nő vidám maradjon és arca ne kapjon szomorú kifejezést" valaki mindig énekelt vagy zenélt az ülés alatt. Támlásszéken ül szinte mereven s az arcban mégis annyi lágyság, haja hullámokban omlik lefelé, könnyű fátyol a fején, pillantása fátyolozott, édes, titokzatos mosoly cikázik arcán. Nem mellkép többé, mint a quattrocentóban, hanem derékig van ábrázolva és a finom, egymásra tett kezek kiegészítik a jellemzést, a testen semmi ékszer, a háttér fantasztikus, hegyes folyamvidék. A kép színharmóniája, a ruha a mellen zöld, az újjak sárgásbarnák, a táj barna, zöldeskék, mely fölé kékeszöld ég borul. Hátterén, folyók rohannak le hegyi tavakból, és pusztítják szüntelenül a hegyoldalt. A kép modelljének kilétét nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani. Előtte soha senki nem próbálkozott azzal, hogy egy arckép ilyen nyíltan keresse a kapcsolatot a nézővel; ez a kapcsolatteremtés azonban tudatosan kétértelmű, a nehezen értelmezhető formák megakadályozzák, hogy olvassunk az arckifejezésből.