Jean-Marie Gustave Le Clézio e mesterműve az íróról, az olvasóról, az emberről szól. Nem a rendkívüli emberről, hanem arról, aki egy napon megszületik, felnő, teszi a dolgát, aztán megöregszik és meghal. De közben megadatik neki a legnagyszerűbb ajándék - az, hogy egy csodálatos jelenséget, az életet tanulmányozhatja. A Terra Amata az egyik legizgalmasabb könyv, amit az ember magáról olvashat; az emberiség "önéletrajza". "A kisfiút annak idején mélyen megrázta nagyanyja egy mondata, amelyet a szomorúság netovábbjának érzett: "az élet olyan rövid. Ezért akart olyan lázas buzgalommal élni, szüntelenül benne lenni a sűrűjében az életnek vagy annak, ami az lehetett volna. Szakadatlan ünnep ez, elragadtatás, igazi öröm, de törékeny, múlandó, veszélyeknek kitett..." - írja a kötetről a szerző, aki hazájában valóságos ikon, és akinek helyenként kísérletező és vad, máshol finom szövetű és árnyalt regényei szerte a világon nagy népszerűségnek örvendenek.

Van egy afrikai mondás: "Ó, halacska, aranyhalacska, vigyázz nagyon magadra! Mert e világban annyi hurkot s hálót vetnek ki rád." Ez a mottója a Nobel-díjas francia író regényének, s hősnője, Laila sorsának. Laila neve azt jelenti: Éjszaka. Nomen est ómen. Laila élete sokáig az éjjel, a sötétség jegyében zajlik. Attól a naptól fogva, hogy hatéves korában Marokkóban elrabolják és eladják egy öreg zsidó asszonynak, Laila Aszmának, aki egyszerre úrnője és nagyanyja lesz a kislánynak. Amikor Laila Aszma meghal, kitárul a mellahi ház kapuja, és a tizenhárom éves Laila kilép a nagyvilágba, hogy hosszú-hosszú útra induljon térben és időben. Vándorútja főbb állomásai: Madame Dzsamíla, az angyalcsináló és a hat "hercegnő", valójában prostituált fonduk-béli háza, egy városszéli nyomortelep, majd illegális bevándorlóként az "álmok városa", a valóságban szürke, könyörtelen Párizs egy nyomorúságos hónapos szobája, aztán egy leszbikus orvosnő elegáns villája, egy föld alatti, napfény nélküli garázslakás, a nizzai cigánytábor, végül a nagy lehetőségek hazája, Amerika. Lailának több kontinenst, sok várost kell megjárnia, számtalan megpróbáltatást kiállnia, akadályt legyőznie, hogy végül el- és visszajusson önmagáig, hogy kiderítse, ki ő és honnan jött. Le Clézio a mágikus realizmus eszközeivel ábrázolja ezt a 20. század végi, egyszerre modern és romantikus történetet, ahol álom és valóság keveredik egymással, ahol jó és rossz emberek, jóságos és gonosz szellemek küzdenek a hősnő testéért és lelkéért, ahol mindennek színe, szaga, hangja, tapintható formája van, ahol minden csupa fény, mozgás, zene. Ám le Clézio regénye mese- és álomszerűsége dacára is keserű, könyörtelen látlelet a századvég társadalmáról, hol kifinomultan, hol brutálisan romlott világunkról, a modern "érzelmek iskolájáról", amelyet a létbe kivetett hősnőnek akarva-akaratlan ki kell járnia, hogy önmagát megtalálva megtalálhasson másokat is.

"Nem a Paradicsom veszett el, hanem a körben forgó idő. Az ötvenes-hatvanas évek Nizzája tökéletesen alkalmas volt rá, hogy ott ábrándozhassak kissé kétségbeesetten az őseim otthonául szolgáló Mauritius-szigetről. A körülményeket szakadatlan változás jellemezte, Európa és Ázsia minden zugából érkeztek az ágrólszakadtak; oroszok, olaszok, görögök, afrikai menekültek és az algériai háború miatt repatriáló franciák keresztezték ott naponta egymás útját, és a klasszikus gondolkodás, vagyis a filozófia műhelyei is érezhetően jelen voltak még. Más szinten és másképp, de olyasféle hely volt az, mint a korabeli Algir vagy Bejrút. A számkivetettség, az otthonkeresés hozzátartozik legelső élményeimhez. Mindig úgy véltem (...), hogy minden regényírónak meg kell írnia élete legelső, meghatározó éveit" - írja Jean-Marie Gustave Le Clézio, az élő francia irodalom egyik legnagyobb alakja. Mesésen áradó új regénye - egy önmagát és gyökereit kereső, félig angol, félig francia fiatalember bolyongásainak története - két évszázad egyetemes és személyes históriájának lenyűgöző freskóját festi elénk. Emberi sorsok keresztezik egymást korszakokon és kontinenseken át, a francia forradalomtól a 68-as párizsi eseményekig, a mauritiusi rabszolgafelkeléstől az algériai háborúig, Nizzától Mexikóig, Londontól Mauritiusig. Forradalmak és háborúk, eszmék és személyes küzdelmek, megtalált és elvesztett álmok váltják egymást nemzedékek során át örök körforgásban.

J. M. G. Le Clézio kötetének visszatérő motívuma a lázas állapot, melyet egy közönséges fogfájás, meghűlés vagy napszúrás is kiválthat. A lázas ember azonban mégsem teljesen önmaga; hallucinál, ébren álmodik, múltja megelevenedik, vagy éppen képzelgései rabjaként egy másik ember életét kezdi élni. Roch napszúrás hatására kezd el hallucinálni. Izzadságtól csatakos ágyán fekve azt képzeli, hogy szeretkezik, és delíriumában lassan átváltozik azzá a nővé, akit a karjában tart... "Ez a könyv kis őrületeinkről szól. Mindennap elveszítjük a fejünket. Dühbe jövünk. Ujjongunk. Részegek vagyunk. Ez általában nem tart soká, de épp elég. Valóságos vulkánok vagyunk. Szüntelenül kitöréssel fenyegetünk" – írja a kötetről a szerző, akit idén a svéd királyi akadémia irodalmi Nobel-díjjal tüntetett ki. Le Clézio "az érzéki eksztázis szerzője", aki hazájában valóságos ikon, és akinek helyenként kísérletező és vad, máshol finom szövetű és árnyalt regényei szerte a világban nagy népszerűségnek örvendnek.

A háború

A friss irodalmi Nobel-díjas Jean-Marie Gustave Le Clézio az élő francia irodalom egyik legnagyobb, legolvasottabb és legtöbb nyelvre lefordított szerzője. Indulásakor, a hatvanas évek derekán valósággal lázba hozta a francia irodalmi közvéleményt. Sikere nem bizonyult múló szenzációnak, gyors egymásutánban megjelenő regényei bizonyították, hogy szuverén tehetsége kiemeli az akkori "válságirodalom" divatfiguráinak karából. Iskolához, csoporthoz már akkor sem tartozott, az "új regény" köréhez éppoly kevéssé, mint a hagyományos regény felújítóihoz. Gyötrődve kereste a megkopott szavak eredeti értelmét, keményre kimunkált költői prózájából fehérizzással sütött az átélt tragikum őszintesége. 1970-ben megjelentetett regénye, A háború a háborúról szól, a mindennapok kis háborújáról, amit az ember meg az ember ellen forduló pusztítóan tökéletes fogyasztói társadalom vív, és arról a nagy Háborúról, amely az egyetemes pusztulás jelképes és valóságos fenyegetésével nehezedik az emberre.