1902-ben kezdte tanulmányait a Bp.-i műegyetem általános mérnöki szakán, 2 év múlva átiratkozott az építészetre. 1907-ben szerzett diplomát, s megkezdte építészi tevékenységét (református parókia és imaház épülete Óbudán, Zrumeczky Dezsővel, 1908–09); templom Zebegényben (1908–09); a Bp.-i állatkert épületei (Zrumeczky Dezsővel, 1909–10); Bp.-i Városmajor-utcai iskolakomplexum (Györgyi Dénessel, 1910); Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön (1911–12); kispesti munkás- és tisztviselőtelep központja (1912–13); református templom Kolozsváron (1912-13); vármegyei közkórház Sepsiszentgyörgyön (1914). Tervező munkájában az erdélyi népművészet (elsősorban a kalotaszegi népi építészet) és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. Erdélyi építészeti kutató - vándorlásainak eredménye Erdély népének építőművészete c. műve. Maga illusztrálta Atila királról Ének c. balladás, históriás éneket (1909). A Magyar Mérnök és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki Régi Kalotaszeg (1912) c. illusztrált építészeti tanulmányát. 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított. 1916 végén megbízást kapott Károly király koronázása díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917–18). Hazatérte után a Bp.-i Iparművészeti Iskola építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára. Alkalmi grafikai - nyomdai munkákkal és sztánai birtoka művelésével kereste kenyerét. (kattints a borítóra)

Első novelláját A Gálok címmel a kolozsvári Keleti Újság közölte. Az erdélyi magyar politikai élet megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó Szó c. röpiratával (1920), amit Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen írt. Szerepe volt az Erdélyi (későbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Megindította és szerkesztette a párt lapját, a Vasárnap c. képes politikai újságot (1922). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig (1944) igazgatója volt. 1931-től szerkeszti az Erdélyi Helikont. Szolnay Sándor festőművésszel együtt megalakította és igazgatta megszűnéséig (1931–44) a romániai magyar képzőművészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Varjú nemzetség (1925) c. regénye a 17. századi Erdély krónikája. Legjelentősebb regénye I. István királyról szól Az Országépítő címmel (1934). Színpadi változatát először a Bp.-i Nemzeti Színház adta elő (1942). Budai Nagy Antal c. színművét (1936) 1937-ben bemutatta a Bp.-i Vígszínház. 1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanáraként működött, mezőgazdasági építészetet tanított. Továbbra is foglalkozott építészeti tevékenységgel, tervezett templomokat Fejérden (felépült 1948-ban), lakóházakat és nyaralókat, restaurált középkori épületeket. Tervei szerint kezdték meg Kolozsvárott Mátyás király szülőházának restaurálását (1944). 1944 őszén Kolozsvárra menekült, mert sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Újra politikai szerepet vállalt, a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöke (1945-46) és képviselő (1946–48). Ugyanekkor az újjáalakult Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökigazgatója. A Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt (1948–49). Nyugdíjba vonulása után (1953) főleg irodalommal foglalkozott. A 14. századi művész testvérpárról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről tervezett regényét (részlete megjelent a kolozsvári Utunkban, 1954. 20. sz.) betegsége miatt nem fejezhette be. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott. Közreműködött személyesen is néhány restaurálási munkánál. Halála után kezdődött meg tervei alapján a sepsiszentgyörgyi múzeum bővítése. Építészként, grafikusként és íróként is maradandót alkotott. Grafikáit, sőt irodalmi műveit is az építészeti szemlélet, szigorú architektonikus szerkesztés jellemzi. Kitüntették a román Augusztus 23. Érdemrend első fokozatával (1974), és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének első fokozatával (1974).  

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon