A kora barokk német szobrászat kiemelkedő mestere, az elefántcsont-faragással is foglalkozó sváb Leonhard Kern. Alkotásainak fő része azonban fafaragó munka. A 17. századi itáliai szobrászatból indult ki, ez nem jelentett többet puszta kiindulásnál, mert az alkotásokon mindenekelőtt az egyéni hang érződik. Alapvető törekvését a mozgásban, a mozgalmas formálásban látjuk. A kavargó, egymásra tornyosuló formák helyébe azonban finomabban megmozgatott, ide-oda hajladozó, hullámzó volumenek léptek. Az alakok szinte súlytalanul lebegnek, táncos mozdulattal lépnek, sőt állásukban is enyhe mozgás rejlik. Mindez nagyrészt a korabeli színjátszás hatásával magyarázható, amelyben nem átélték, csak jelezték az érzelmeket - jellegzetes, tehát sokszor túlzó, "irreális" mozdulatokkal. A testideál módosult: a figurák karcsúak, könnyedek, kézmozdulataik finomak. Az arcokról édeskés báj, a budoárok világát idéző finomság árad. A szobrok kompozíciója e hullámzó formák, a dús részletek révén bonyolultan, rafináltan gazdag. Mindig érződik valami improvizatív jelleg. A kifejezés skálája nagyon széles; a rokokó szobrászata a problémamentes lét világától a mély emberi drámáig, a látomásszerűig minden emberi szituáció és lelkiállapot bemutatására képes volt. A barokkos pátoszt és heroizmust ugyan kerülte, de nem a másik végletet, az élettelit, a könnyedet, a frivolt jelenítette meg. Ilyen művét A három Gráciát, a báj és kellem antik istennőit ábrázoló klasszikus szépségű szobor. Nyilván itáliai tanulmányútján találkozott a három összefonódó, ruhátlan női alakból alkotott kompozícióval, amely mind az ókori, mind a reneszánsz szobrászatban népszerű formája volt a női aktok ábrázolásának. A szoborcsoport felülete a bronzszobrokra emlékeztető, sötét pác.