Jókai mellett a 19. századi próza legnagyobb alakja. Az MTA l. tagja (1843), nagy múltú erdélyi arisztokrata család sarja. Apját korán elvesztette; a családi örökség miatt folyt viszályok egész gyermekkorát megkeserítették. Zalatnán, majd 1823-tól Nagyenyeden tanult, hol Szász Károly mélyítette el benne a jog és a politika iránti érdeklődését. Jogi tanulmányait Marosvásárhelyt befejezvén, rövid ideig az erdélyi főkormányszéknél szolgált. 1839–1840-ben a bécsi egyetemen természettudományi előadásokat hallgatott. Hazatérve Kolozsvárra költözött s az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője lett (1841–1843). Irodalmi munkásságát szépirodalmi dolgozatokkal, történeti tanulmányokkal és politikai röpiratokkal kezdte. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett. A szabadságharc alatt képviselő, majd belügyminiszteri tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuthot Pestre és Aradra, Kemény ott csupán reformkori törekvései sodorták a szabadságharc politikai mozgalmaiba. Felfogásától távol állott a forradalom politikája és programja. Debrecenben a békepárthoz csatlakozott s nem a forradalmi átalakulásért, hanem ellenkezőleg: az engedmények és a kiegyezés érdekében dolgozott. Úgy vélekedett, hogy az "európai egyensúly" követelménye még akkor sem engedné meg a teljes magyar önállóságot, ha a magyar fegyverek legyőznék Ausztriát. 

Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851). E két írásában határozottan forradalomellenes álláspontja nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Magyarországon nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, a magyar "nemzeti jellem" kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor Kemény elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést. A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társaság elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak, forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta, elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára, ott halt meg. Emlékére Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített Marosvásárhelyt. Első regényei régi századok romantikus és tragikus eseményeit keltik életre (Izabella királyné és a remete, Élet és ábránd, Gyulai Pál). Legjelentősebb műveit az ötvenes években írta. Előbb a társadalmi regények és elbeszélések (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Szerelem és hiúság), később a történelmiek vannak túlsúlyban (Özvegy és leánya, A rajongók, Zord idő). Munkássága A rajongókban (1858) teljesedik ki, mely "Legdrámaibb" alkotása, jelentős szerepet játszik benne a párbeszéd és a belső monológ alkalmazása. Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek. Mesemondása nehézkes, vontatott. Tanulmányai és esszéi sorában kitűnő jellemrajzot írt A két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról, id. Szász Károlyról, majd pedig a társadalom és az irodalom viszonyát elemezte (Élet és irodalom, Eszmék a regény és dráma körül stb.); ezek a tanulmányai az ötvenes években nagyban hozzájárultak az ízlés tisztulásához s a népiesség elismertetéséhez. 

Forrás: Irodalmi Lexikon