Szegedről a piaristák váci noviciátusába került. Első verseit a Szegedi Napló közölte. A rendet hamar otthagyta, s a budapesti egyetem bölcsészkarán 1902–1906 között a magyar latin szakot végezte. Egyetemi évei alatt a Négyesy-féle stílusgyakorlatokon mély barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel és Oláh Gáborral. 1905-ben került először kapcsolatba Adyval. Sokat dolgozott kérészéletű ifjúsági folyóiratokba (A Tűz, Virágfakadás, ez utóbbit Endrődi Bélával alapította). Középiskolai tanári oklevelének megszerzése után nem kapott fővárosi állást, csak vidéken taníthatott: Máramarossziget (1906–08), Nagyvárad (1908–11), Szakolca (1911–13), valamint Makó (1913–17) működésének főbb állomásai. Nagyváradon ismerte meg szerelmi lírájának fő ihletőjét, Sárváry Anna színésznőt. A sok, főleg politikai jellegű támadás miatt tanári pályáját meg kellett szakítania, és visszatért Szegedre újságírónak. Később vidékről fővárosi lapokba is, főleg a Magyarságba és az Est-lapokba küldte írásait, verseit. Súlyos idegbaja először 1914-ben, majd ezután többször is öngyilkossági próbálkozásokba kergette. Tagja volt a nagyváradi Holnaposok társaságának, versei Ady és Babits költeményeivel együtt jelentek meg a Holnap c. antológia első és második kötetében. A Petőfi (1920) és a Dugonics Társaság tagja volt. 1917-től haláláig állandóan Szegeden élt, a szegedi hírlapok munkatársa, többek között élete végéig dolgozott a Délmagyarországba. 

Újságcikkeit egyre radikálisabb hangnem jellemezte, s azokban az ország haladását, valamint politikai és társadalmi átalakulását sürgette. 1918 őszén a szegedi Nemzeti Tanács tagja, a Radikális Párt elnöke. A proletárdiktatúra alatt a szegedi Nemzeti Színház direktóriumának egyik vezetője. A forradalom utáni években üldözték, sőt még tanári nyugdíjától is megfosztották. Verseken kívül színdarabokat, krokikat, irodalmi humoreszkeket és paródiákat is írt. Regénnyel kísérletezett (Orbán lelke), és remek kis – már csak halála után kiadott – írói arcképben foglalta össze Tömörkény István életének és műveinek törekvéseit, érdemeit (Szeged, 1941). A Tanácsköztársaság bukása után is hű maradt 1918–19-ben vallott nemzeti és humanista eszméihez. 1922-ben főszerkesztője a Magyar Jövendő c. szegedi szépirodalmi és társadalomtudományi folyóiratnak. Háromszor is kitüntették Baumgarten-díjjal: 1929-ben, majd 1930-ban és 1931-ben. Élete vége felé főképp a Délmagyarországban jelentek meg írásai. Ő figyelt fel legelőször József Attila költői tehetségére és pártfogásába vette. Utolsó évei visszavonultságban teltek: a sok igaztalan mellőzés, üldözés és a magány felőrölte idegzetét, végül megmérgezte magát, s már nem tudtak segíteni rajta.     

Forrás: Irodalmi Arcképcsarnok