kedvenc tárgyam (részlet)

Kedvenc tárgyam? Hát abból bizony sok van. Idehaza kedvenc tárgyaim vesznek körül. Az ágyam fölötti polcon fiam első tipegőcipője áll a fő helyen, neki hegedül a kis barokk gipszangyalka, akinek lábikráját nagymamám pici bronzkutyája méregeti - persze sose harap bele. A megkomponált jelenetet jobbról a floridai fapelikán, balról meg a jaffai bolhapiacon vásárolt piros és kék kövecskékkel ékesített cinegelábú madár szemléli. Valamennyi a "kedvenc" státust élvezi ugyanúgy, mint a fatálakban felhalmozott kavicsok, az üvegedényekben pompázó kagylók és még megannyi minden! De ha mindenképpen egyet kell megneveznem, akkor Mercédes a választott. Mercédes, aki barátom, munkatársam, bizalmasom, minden sikerem és kudarcom részese, egész felnőtt életem tanúja. Mercédes a szépséges türingiai erdő kellős közepén, Zella-Mehlinsben látta meg a napvilágot - ha igaz - ezelőtt 70 évvel. Származása, születési helye kissé megkopott aranybetűkkel a hátán díszeleg, életkora azonban nem dokumentálható pontosan. Anyám úgy emlékezett, hogy 1930-ban kapta, amikor gépelni tanult. Mercédes korának egyik technikai csodája lehetett.

Az ormótlan, nehéz, emeletes írógépek korszakában kecses alakjával, elegáns fekete bőrtokjával a jövőt vetítette csodálói elé. A hordozható táskaírógépek beköszöntét. Huszonkét éves voltam, amikor anyám nekem adta. - Meg fogod szeretni - mondta anyám -, jó, könnyű gép. Írj rajta sokat! Én már nemigen gépelek. Értettem én. Ez azt jelentette, hogy mióta államosították nagyszüleim könyv- és papírkereskedését, ahol anyám is dolgozott, nincs szükség írógépre. Enyém lett hát Mercédes. Egyetemi vizsgáim tételeit gépeltem rajta először, majd leveleimet.

Sokat leveleztem. Aztán hozzászoktam; ha valami fontos történt velem, ha valami bántott, ha öröm ért, leültem és Mercédesnek újságoltam el. Vele kezdtem el írni. ......

Könyv ajánlók

Égig érő fű

„Hiába, mindenütt jó, de legjobb itthon. Csak az a gyep! Csak az a szép zöld gyep fog nekem hiányozni, semmi más.” - olvasható a könyvben a mára már-már szállóigének számító mondat. Egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy fülébe csengtek az ismerős szavak. Remélhetőleg az újabb nemzedék képviselői is sokáig fogják még felkapni fejüket az ismerős szavak hallatán.

Annak idején Ulmann Mónika szőke copfocskái jutottak mindenkinek eszébe, aki látta a Janikovszky Éva könyve alapján készült nagy sikerű filmet. Édes-bájos kislány, aranyos-kíváncsi kisfiú, kedves idős emberek, és az ódon házban egyre-másra előkerülő titkok. Tiszta izgalom. Pedig a recsegő falépcső fokait számolgató, a lépcsőforduló színes üvegablakait megcsodáló, legszívesebben a lépcsőfordulóban található az oroszlános padon gondolkodó Misu már kezdte azt hinni, rém unalmas lesz a nyár, amit Dezső bácsinál tölt. Ám Poldi néni, Dezső bácsi, Misu, no és persze a szenesember (akivel a gyerekeket riogatják a „buta” felnőttek, pedig ő áldott jó ember ám) jóvoltából csuda dolgok történnek a régi házban. Az események azonban akkor kezdenek felgyorsulni, amikor Síróbaba is megjelenik a házban, aki az örökké morcos Kamilla kisasszonyhoz érkezett - nyaralás céljából. Az „Égigérő fű” sorait olvasva bennem motoszkál, hogy milyen banális az egész, és ennek ellenére micsoda életbölcsesség sugárzik a sorok közül, amelyek elolvasása után minden érző szívű emberben felrémlik a gondolat: de jó lenne valami igazán JÓT cselekedni - egyszerűen csak azért, mert az olyan remek érzés.

JÓ NEKEM!

Janikovszky Éva könyve igazából arról szól, hogyan lehet másoknak örömet szerezni, és hogyan lehet megtanulni azt, hogy örüljünk mások örömének. Szerintem kevés ennél szebb téma lehet - különösen egy gyerekkönyv esetében. Pont jó a stílusa. Nem neveti ki a gyereket, aki olvassa, nem kacsint ki a felnőttnek, aki esetleg felolvassa, hanem a gyerekhez szól, feltételezve, hogy értelmezni, és akár elfogadni is képes a leírtakat. Janikovszky Éva olyan, mint minden gyerek idősebb nővére. Nem anyukája, nem nagymamája, hanem egyszerűen a nagyon kedves, tapasztaltabb nővére. Fenntartás nélkül el lehet fogadni, amit ír, mert nem kioktat, hanem elmond. Az, hogy az olvasóval egykorú gyerek szájából hangzik el minden, még hitelesebbé teszi a könyvet, már csak azért is, mert az elbeszélő gyerek sem az a csak játszani-rosszalkodni-enni-inni-aludni akarok gép, hanem gondolkodó, érző lény. Felnőtteknek is élmény lehet elolvasni a könyvet. Nem csak azért, mert kicsit gyerekek lehetünk megint, hanem mert megtudhatjuk belőle, hogy a gyerekek (amilyenek remélhetőleg mi is voltunk), sokkal érzőbbek, mint ahogy mi azt gondolhatjuk róluk.

MOSOLYOGNI TESSÉK!

Janikovszky Éva könyveit (ezt pedig különösen) olyan olvasni, mintha a szerző családi fényképalbumát nézegetnénk. Ahogy haladunk fejezetről fejezetre, egyre erősödik az az érzés, mintha Janikovszky Éva ott ülne mellettünk a szobában, és kedves hangján maga mesélné el a történeteket. Amik bizony gyakran csalnak mosolyt az ember arcára - a címben szereplő felszólítás nélkül is. A sorok szinte sugározzák magukból azt a szemléletet, miszerint az élet nehéz pillanataiban is meg lehet találni az okot egy kis vidámságra, néhány kedves szóra, vagy akár csak egy barátságos mosolyra. Ha ez sikerül, kétszeresen is gazdagabbak leszünk. Először azért, mert segítünk önmagunknak a rossz hangulat leküzdésében, másrészt lehetséges, hogy egy másik embert is visszarántunk a kétségbeesés szakadékának széléről. A könyv minden egyes szava azt a fajta derűt sugározza, amely azon bölcsek sajátja, akik elfogadják és szeretik embertársaikat. Akik nem kioktatják vagy példabeszédekkel ostorozzák a többieket, hanem saját életüket bemutatva osztják meg a világgal emlékeiket, és részben „önmagukat” is. Istenem, mennyire hiányzik.

FELNŐTTEKNEK ÍRTAM

„Még hogy én nem írtam felnőtteknek? - csattantam fel méltatlankodva, pedig kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, még magamnak sem. Hát ez akkor mi? - és már rángattam is ki a fiókokat, turkáltam szekrénypolcok mélyén, dossziékat, piros és kék irattartókat dobálva a földre. A szobámat rövidesen elborította a napilapokban, hetilapokban megjelent írásaim diszkréten sárguló papírhalmaza. Harminc év mellékterméke vagy termése?”

A fenti, érzelmektől fűtött sorok magától a szerzőtől származnak, egészen pontosan a „Felnőtteknek írtam” című kötet bevezetőjéből. Ami már önmagában is egy kis gyöngyszem. Pedig az igazán érdekes, és legfőképpen értékes dolgok csak ezután következnek. Az írónő az elmúlt években összegyűlt, és különböző helyeken már megjelent írásait nem ömlesztve, hanem nagyszerűen rendszerezve tárja olvasói elé.

SZALMALÁNG

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen is volt amikor, rózsaszín szűrőn keresztül néztük a világot. Ez a regény valami ilyesmire emlékeztet minket. Azokat a pillanatokat élhetjük újra életünkből, amikre így utólag kicsit feszengve, de szeretettel gondolunk vissza. Azok, akik még ezen időszak előtt állnak, ebből a regényből alaposan felkészülhetnek. A főhős(nő? lány? inkább kisasszonyka) egy impulzív, csupa szív ember, aki minden cselekedetében a saját érzelmeit fejezi ki, és éli át újra meg újra. Szeretetreméltó és angyalian naiv. Értelemszerűen édesapja határozottan nehéz helyzetben van. A „zord” apa (egyáltalán nem az, hiszen a leányzó valószínűleg apai ágról örökölte a természetét) szegény meghökkenve figyeli leánya érzelmi hullámzásait és igyekszik támaszként szolgálni, de az eseményekből még annyit sem ért, mint a hölgyemény, aki lelkében és fejében a teljes káosz uralkodik. A történet egyszerű, kisasszonykánk szerelmes lesz, nem is egyszer a regény alatt. Ezek amolyan kamaszos fellángolások, a főhős szemszögéből persze vér komoly történetek.

ÁJLÁVJU

„De miért jut eszébe éppen ez a cím? Mert a tévésorozatok, az angolszász nyelvterületen készült filmek jóvoltából angolul gyakran hallja. Magyarul csak szeretné hallani. De valahogy hiánycikk. Még a falfirkákon is többnyire angolul olvasható, hogy I love Brigi - Karesz. Azonkívül az angol nyelvű vallomás nemcsak egyes számban szeret, hanem többes számban is. Akár a kedves olvasó magára is veheti. Ha akarja. Rosszkedvet oszlató humort, szeretetből fakadó türelmet, megértést kínálok annak, aki vevő rá.”

Az „Ájlávjú” két, egymástól jól elkülöníthető (sőt, el is különített) részből áll. Az első, az „Írogatunk, írogatunk” a hétköznapi élethelyzeteket, a bármelyikünkkel megeső történeteket veszi górcső alá. Akad közöttük egy-két olyan remekmű, amiket már csak azért is elolvastatnék bizonyos emberekkel, mert akkor nem kéne azon gondolkodnom, hogy hívjam fel a figyelmüket visszatetsző viselkedésükre. A kötet második része, a „Századvég és ezred elő” már címében is hordozza a tartalmat. Az itt található írások részben az ősz beköszöntével, a karácsonyi készülődéssel, valamint a 2000. évvel kapcsolatos tömeghisztériával foglalkoznak.

BERTALAN ÉS BARNABÁS

Dakszli ikrekről szól a könyv. Mint az írónő gyerekkönyvei, ez is a szeretet adásának és elfogadásának módjairól szól. Tehát adva van egy kedves idős házaspár, akik akár nagyszülők is lehetnének, csak unokák helyett nekik dakszli ikrek jutottak. A szeretet az ikrek és a házaspár között kölcsönös. Mi lehet akkor a csavar? Házaspárunk nem tudja megkülönböztetni a két kutyust, amit ők mondjuk sérelmeznek. Jön a szalagos megoldás, de persze a neveket attól még meg kellene jegyezni a szalagokhoz. Ez is kudarc. Kutyáink elszöknek hát, de messze az otthontól rájönnek, hogy nem tudnak gazdijaik nélkül éli, és mégis inkább hazamennek. Már itt is vége lehetne a könyvnek, megvan a tanulság, mindegy, hogy mik a körülmények, fő, hogy szeressék az embert vagy kutyát. Még egyet csavarodik a helyzet, nemcsak azért, hogy izgalmas legyen, hanem azért is, mert egy nézőpont nem nézőpont. Tehát a hepiend közepén - mintegy a történet csúcsaként - házaspárunk, most először erőlködés és szalag nélkül felismeri a kutyákat nevük szerint.

AKÁR HISZED, AKÁR NEM

Avagy Micike és a tér-idő kontinuum. Azért lehetne ez az alcím, mert a könyv a maga természetes gyermeki módján azt magyarázza el Micikének, hogy bizony a világ akkor is létezett, amikor ő még meg sem született. Sőt, mindenki volt gyerek, és mindenkinek van apukája meg anyukája, és szerencsés esetben mindenkinek van, vagy lehet gyereke, tehát az, hogy ki kinek a gyereke, egy relatív fogalom. Persze ha valakinek ez így erőltetett, attól elnézést kérek. Tehát ismét belecsöppenünk egy varázslatos világba, ahol még bonyolultnak számított, hogy ki a rokon és ki nem, és hogy a felnőttek miért emlékeznek annyi mindenre. Na meg arra is rá kell döbbennünk, milyen jó, ha valakinek van egy nála idősebb és okosabb (megint relatív fogalmak) bátyja, aki mindent szépen elmagyaráz. Így Micike is megérti, vagy legalábbis érteni véli, hogy az emberek gyerekként kezdik, aztán az idő múlásával felnőttként folytatják az életüket. Szerencsére van annyira gyerekbarát a könyv, hogy arról Micikének nem kell tudnia, hogy az életet bizony előbb-utóbb be is kell fejezni. Régi fényképekkel és Réber László rajzaival illusztrált a könyv, ami jelentősen megkönnyíti a megértést.

RÁADÁS

Ráadást a koncertező előadóművészek szoktak adni, ha a közönség szűnni nem akaró tapssal fejezi ki ez irányú igényét. Janikovszky Éva nem tapsot, „csupán” kedves telefonhívásokat és leveleket kapott, amelyekkel az olvasók jelezték: bizony, szívesen olvasnának még tőle valamit. Akármit. Bármit. Nekik készült a „Ráadás” című kötet. No és persze mindazoknak, akik szeretik Janikovszky Éva kedves, derűs, mérhetetlenül türelmes szavait. Sorait olvasva az embernek olyan érzése van, mintha a szomszédban lakó kedves idős nénit hallgatná, amint éppen arról panaszkodik szegény, hogy „Nem jó egyedül”, hogy mostanában „Rövidülnek a nappalok”, és „A postás már egyszer sem csenget”. Janikovszky Éva írásai persze nem csupán ezekre döbbentenek rá, hanem arra is, hogy „A szeretet hétköznapjai” csodálatosabbak a flancos ünnepnapoknál, hogy akármilyen okosak is vagyunk, „Van még mit tanulni”, többek között arról is, hogy milyen „Az ideális női táska”, illetve, hogy milyen is a „Kis kórházi illemtan - alulnézetből”. Szavai mindig kedvesek, nyugodtak, türelmesek. Csak nagyon ritka alkalmakkor ragadják el a megszokottnál hevesebb indulatok, de írásai végére akkor is igyekszik valami derűs, pozitív kicsengést varázsolni. Hiszen az élet szép…

Bár vannak benne olyan „kellemetlenségek”, amelyekkel kénytelenek vagyunk szembesülni, mi több, együtt élni. Mint például azzal a ténnyel, hogy a kötet borítóján és belső lapjain található illusztrációk, hiába kedvesek, aranyosak, hiába illenek a tartalomhoz, nem Réber László keze munkáját dicsérik. Hiszen sajnos ő sem halhatatlan. Mint ahogy Janikovszky Éva sem volt az. Mindketten hatalmas űrt hagytak maguk után, ami talán majd hosszú évek múltán ismét megtelik tartalommal.