|
Megvilágosodások
IV.
A római színházakban hullámzó
Tömegek hallhatták maguk alatt
Egy hangosabb óceán robaját.
Mint vízpart közelében egy
Fülkagylóhoz szorított kagyló üzenete:
A jelenet beszéde, szavai
Visszazengtek az urnák falain,
Az elkerített lég visszagördült, hullámként
Erősödtek és halkultak antik tirádák.
Olyan levegős és olyan földi volt állni fenn,
Pőrén a világra, szédülten és sodródva,
Mint zenében vagy hullámok közt a szünet.
fordította: Gerevich András
Villanyfény
Gyertyaviasz gyurma, kanóc kormával csíkozva…
Az ős öreg, zúzott
Hüvelykujj körme gyűrött gyöngy volt,
Karcolt kvarc, szemetes Cumae.
A házban, ahol villanyfényt először láttam,
Nagyi szőrme-szegett nemez mamuszban üldögélt
Évről évre, egyazon székben, és suttogott
Oly halkan, hogy ha kiabált, se volt az több
Suttogásnál. Bajos volt neki is, nekem is, amikor
Nála maradtam éjszakára. Csak zokogtam
Takaróm alatt, az égve hagyott lámpa
Pazarlott fényén. „Mi szállt meg, gyermek,
Mi szállt meg, az Istenért?” Sürgető, sziszegő
Szállt, messzi, régi. Baljós barlangi vizek
Kotyogtak a sólyán. Riadalma riasztott.
*
Pösze, visszaeső. Szibillai angol gomolyog.
Loccsanások hajó és dokk közt, amire én,
Animula, mindig idején felfigyeltem,
Ha a révhajó a Belfast-öbölt kavarván
Kilestem a hajnali vonat ablakán,
Ez lévén a „na-tessék-és-te-hol-vagy?”
A költészetben. Házak háta,
Mint Nagyié, ólak és fészerek, az elsuhanó
Anglia vasútra néző udvarain,
Kiskert, madárijesztő ruhakötelek közt,
Városszéli focipálya, a messzeség mint ágyék,
Búzaföldek mint az Arany Posztó Földje.
Elértem Southwarkba is,
Metró-lépcsőről a nap fényire,
Moyola-sóhaj a Temze „furtsa martyán”.
Az íves hátú székre állva elértem
A kapcsolót. Hagytak, s figyeltek.
Pöccintés csak, és kész a varázslat.
Rádió gombját csavarva kigyúlt
A skála. Hagytak, s figyeltek,
Hogy kószálok a világ adói közt.
Aztán vége, a Big Ben és a hírek
Után kikapcsolták a rádiót,
Elsötétítés volt és néma csend, csak
Kötőtű csördült, kéményben szél fütyült.
Nagyi szőrme-szegett nemez mamuszban üldögélt,
Villanyfény zuhogott ránk, én félve néztem
Körme piszok-jelölte hasítékát,
Kemény volt s csillogó, biztosan megvan ma is
Derry földjében gyöngyök s csigolyák közt.
Montana
Az istállóajtó felül nyitva volt,
Ahogy visszanéztem. Öt éves lehettem,
És Dologhan ott állt, szemmel követett,
John Dologhan, akinél sose járt
Jobb fejő a tanyán. Dalolt a tehén
Farát támasztva fejjel: „A holdpénz rózsái!”
Néha megpörgette kését, s ha a hegye felém
Mutatva állt meg, fényes ösvény
Nyílt közöttünk, mint holmi felismerés,
Tán semmié, az emléké, ahogy
Integetett utánam a fél ajtó mögül.
Már akkor is az volt, jelenés,
Csavargó Ír honból, játék bolondja,
Vasárnap reggeleken a Butler híd alatt
Szeme a feldobott pennyken csüngött,
A nyüzsgő tömegben hova hullanak
A fej-vagy-írásnál. A tájon napfény-özön,
Kátrányos talpfán, áthevült kövön.
És Dologhan, aki rég Montanában is dolgozott,
Ráér estig, híd-ív vet rá hűvös árnyat.
Toomebridge
Ahol a sík víz
Átömölt a gáton a Lough Neagh felől
Mintha a sík föld szélére elérve
Zuhogna fénylőn a Bann
Folyamatos jelenébe.
Ahol egykor az ellenőrző pont állt.
Ahol a lázadó fiút ’98-ban felkötötték.
Ahol a tág levegő negatív ionjai
A költészet nekem. Mint valaha rég
A hízott angolna nyálkás ezüstje.
Tótfalusi István fordításai
|
