A 20. századi művészet kiemelkedő alakja, azon kevesek egyike akiknek munkássága alapvetően befolyásolta a művészet történetét, így nagy hatással volt számos magyar képzőművészre is. Elvékonyodott, magasba nyúló alakjai annak is ismerősnek tűnnek, aki nevét még nem jegyezte meg.

Művészcsaládból származott, apja, Giovanni Giacometti és nagyapja Cuno Amiet is festő volt. Az impresszionizmussal még apja ismertette meg Albertet, hiszen gyermekként sok időt tölthetett apja műtermében. Bátyja, Diego Giacometti is neves és tehetséges formatervező, szinte egész életén keresztül együtt dolgozott bátyjával, úgy is, mint modell és segítőtárs. Alberto 1922-ben telepedett le Párizsban, hogy aztán élete végéig a művészetek városában dolgozzon. Bár gyakran szürrealistának vallotta magát, és számos alkotását könnyedén be lehet sorolni a szürrealista irányzat alkotásai közé – sőt, a II. világháború előtt megismerkedett és szoros kapcsolatot tartott fent Dalíval és André Bretonnal, a szürrealista stílus két atyamesterével is –, valójában egy, a szürrealizmus mellett kifejlődött új irányzat, az individualizmus és az egzisztencializmus irodalmi stílusára reflektáló képzőművészeti vonulathoz lehet alkotásait kötni. Nem véletlen, hogy szoros és mély barátság fűzte az egzisztencialista irodalom legnagyobb hatású írójához, Jean-Paul Sartre-hoz. A legtöbbször modell után készített, nyújtott vonalú, csontvázszerű alakjait sajátos szellemi mondanivalójának kifejezése érdekében annyira elvékonyította, hogy szinte csak jelképpé, jelzéssé finomodtak, olyanok, mintha az egzisztencialista pesszimizmus megvalósulásai lennének a térben. A koncentrációs táborok borzalmasan lesoványodott rabjai és az atombombától összeégett testek képe idéződik fel bennünk szobrait nézve. A svájci származású mester számára az alkotás egyszerre jelentette élete valódi célját és az önmarcangolás egy egészen sajátos formáját. Erős késztetése, hogy az igazságon túl a valóságot fesse vászonra, olyan szuggesztív erejű alkotások megszületését tette lehetővé, amelyek méltán avatták, még életében, az európai és amerikai kultúra egyik szinte közhelyszerű sztárjává. "Fiatal koromban azt hittem, mindent meg tudok csinálni. Ez az érzés úgy tizenhét-tizennyolc éves koromig tartott. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy semmit sem tudok megcsinálni, és nem értettem, hogy miért. Azért dolgoztam, hogy rájöjjek. Ez tart lendületben azóta is, és még inkább az, hogy megértsem, miért nem vagyok képes visszaadni, amit látok” – vallotta magáról Alberto Giacometti.  2004-ben a Szépművészeti Múzeumban, Budapesten volt kiállítása.