TÍZ ÉV MÚLTÁN

Régen nem láttam ezt a nagy falut,
ez ablakot és a kis zöld kaput,
amelyben méla szép virágfejed
előbukkanva, várt-várt engemet.
S ahol egy holdas nyári éjjelen
mondottuk: "Isten áldjon, édesem".
És egymást hosszan át- meg átölelve,
jaj, sírva néztem, szép, síró szemedbe.

A ház épp olyan csöndes és fehér,
miként tíz éve. A vén fa is él.
Alatta állva, búsan kérdezem:
"Hol vagy, kis Vilmám, hol vagy, édesem?"
És nézem-nézem az udvar porát:
s nem látom benne kis lábad nyomát;
és nézem-nézem a két ablakot:
a sok muskátli nincsen, nincsen ott.

A kertpalánkon általhajlanak
a rózsák, a vén eperfa alatt;
De nem lebben sehonnan lányalak,
nem súgja senki többé: Vártalak!
A keretből egy szép kép kiesett.
A szívemből egy álom elveszett.

Egy vén paraszt az ereszet alul
rám bámul és szól:
- Kit keres az úr?

A komédiás disznó

Volt egyszer egy komédiás. Búzás Jánosnak hívták. Ennek a komédiás embernek volt egy disznója, amelyik különféle tudományokhoz értett. Tudott kötélen táncolni, gördülő hordón menni, és azt görgetni maga alatt; meg tudott állani nemcsak a négy lábán, hanem az orrán is, tudott énekelni, táncolni, számolni. Lehet, hogy értett a csillagászathoz is. Ahol Búzás János felállította sátorát, egymást törték az emberek, hogy ezt a tudós disznót megláthassák. Hát egyszer mi történt: elveszett a disznó. Hogyan veszett el, azt ma már se Búzás János nem tudja, sem a disznó. A valóság az, hogy a jeles disznó lefeküdt hűselni a komédiás-szekér mellé; Búzás János uram meg bepálinkázott, s ottfelejtette. A disznó aludt.
Arra ballag Galiba Márton gazda és meglátva az alvó jószágot, így szól:
-Nini egy disznó! Jó lesz ez nekem. Bizonyosan az Isten küldte ezt a disznót, hogy legyen a télre elég kolbászom.
Azzal hazahajtja a disznót. A tudós disznó kedvetlenül engedett a botnak, bánatosan röfögött Búzás János után. De Búzás Jánosnak se híre, se hamva.
-Ne ríj coca! - mondotta vigasztalón galiba Márton - olyan fáin moslékot adok neked, hogy a király disznója is megnyalná utána a száját.
A tudós disznónak tetszett is e moslék. Még a fenekét is kinyalogatta a dézsának. A saját disznóeszével azt gondolta akkor magában:
- Ejnye, de jó ember ez az én új gazdám! Megmutatom neki, hogy érdemes vagyok a jóságára.
Azzal felugrott a moslékosdézsa fenekére, és katonásan szalutált.
- Uram bocsá! - kiáltott ijedten Galiba Márton - ki hitte volna, hogy már disznó is lehessen obsitos.
A tudós disznó látva, hogy milyen hatást keltett a mutatványa, hirtelen az orrára állott. Galiba Márton még jobban megijedt.
- Megbolondult! - kiáltott fel rémülten - megbolondult a disznóm! Lába helyett az orrával akar járni!
De még csak most jött a java. A tudós disznó feldöntötte az üres dézsát. Ráugrott, és úgy görgette maga alatt, hogy szédülés volt ránézni. Majd ismét tótágast állt. És a dézsát két hátsó lábán roppant sebességgel táncoltatta. Mikor pedig a dézsa fenn volt a levegőben, hirtelen felugrott és a dézsa fenekét átütötte: átrepült rajta mint a madár.
Galiba Márton rémültében hanyatt esett. - Gonosz szerzet ez! - gondolta -disznóbőrben!
A disznó azt hitte, Galiba Mártonnak nagy örömére szolgál az ő tudománya. Gondolta, bemutatja neki a legnehezebb disznótudományt: hogyan lehet két lábon a fakerítés tetején végigsétálni. Galibát a hideg lelte ijedtében.
Ezalatt visszajött a hegyen a Búzás kocsija Búzás János kereste a drága tudós disznót. Bizony sírva kereste. Hanem, amint meglátta a léckerítés tetején, nagyot ugrott örömében és futva futott hozzá. Az ölébe ragadta, bizony meg is csókolta.
Galiba Márton rámeresztette a szemét Búzásra és azt kérdezte tőle: - Rokona az úrnak?
Búzás örömkönnyek között felelte: - Ez a világ legkedvesebb és legokosabb disznója. Ez az egyetlen disznó, amelyik életében használ. De Galiba ma is azt gondolja, hogy az ördöggel volt ügye, s vacog a foga, ha vele álmodik.