1812-ben született; a család ugyan kisnemesi eredetű volt, de a költő apja már polgári életet élt: kereskedő és városi közgyám volt Szekszárdon. Házukban otthonos volt az új magyar irodalom, és Garayban hamarosan mutatkozott a költői hajlam. Az otthoni és pécsi diákoskodás után Pestre megy továbbtanulni. Előbb orvostanhallgatónak indul, de hamarosan átiratkozik a bölcsészetre, mert hivatásos író akar lenni. Huszonegy éves korától kezdve különböző folyóiratoknál, újságoknál dolgozik mint újságíró. Korai költői sikereivel egyidejűleg derül ki, hogy kitűnő riporter, publicista, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a szerkesztőségekben. Tulajdonképpen ő az első igazi, élethivatásszerű újságíró a mi sajtótörténetünkben. Mint költő a harmincas évek derekán csatlakozik a romantikusokhoz. Vörösmarty hexameteres eposzainak hatására írja meg Csatár című, Hunyadi Jánosról szóló hőskölteményét, amely gyengeségei ellenére is jó nevet hoz költőjének. Versei a legkülönbözőbb lapokban jelennek meg, s habár világéletében anyagi gondokkal küzd, elismertetésben sohasem volt hiány. Nyilván vonzó, kedves egyénisége, újságírói leleménye, az aktuális iránti érzéke, minden munkában jól használhatósága is közrejátszott, hogy az írók is szeretik. Ahol irodalmat szerveznek, ott őrá bízzák az adminisztrációt, sohasem vezér, mindenütt lebonyolító. Sehol sem igazán eredeti vagy kezdeményező, de ha más kezdeményez, Garay önálló ízekkel tud hatásos követő lenni.

Reménytelen szerelme a dráma. Számos drámai művet írt, egyik-másikat még elő is adták, igen mérsékelt sikerrel, egyik sem érte el a romantika közepes átlagát sem. De miközben reménytelenül tanulmányozta a drámák törvényszerűségeit és a klasszikusok, főleg Shakespeare gyakorlatát, megírta dramaturgiai szakirodalmunk egyik korai klasszikus tanulmánysorozatát, a Dramaturgiai füzért. Nem volt lírai alkat, tehetsége igazán a rövid epikában, a balladaszerű költeményekben, a verses elbeszélésekben és a megverselt népmesékben nyilvánult meg. Ezekben igen jó formakultúrája volt. A rímes-jambikus verselés rutinos könnyedséggel szólal meg költészetében, de szívesen fordul a magyaros-hangsúlyos verseléshez is. A formákat olykor egy költeményen belül is váltogatja. Az obsitos első fele például jambikus Nibelung-sorokban van írva, a második része hangsúlyos tizenkettesekben.

Elbeszélő költészetében felvonulnak gyermekkori emlékei, a Szekszárd vidéki helyi regék, a Dunántúl, főleg a Balaton meséi és mondái. Ezekhez jól megtalálja a mesélő, a néptől vett és a néphez szóló hangot. Majd következnek a nemzeti múlt mozzanatai. Az Árpád-királyokról egész balladafüzért ír. Mindez pontosan megfelel a romantikus program népiességének, történetiségének, áthatva a szabadság és zsarnokellenesség romantikus pátoszával. A Dunántúl alakjainak idézése közben bukkan a nagyotmondó Háry János alakjára, és kivételesen szerencsés ihletben írja meg Az obsitost, amely valóban remekmű: egy embertípus mulatságosan művészi rajza, s általa a népi szemlélet kitűnő ábrázolása. Ez a műve igazi telitalálat.

Az egész nemzetet felháborító politikai perek, Kossuth, Wesselényi elítéltetése adják híres önkényellenes történelmi balladájának, a Kontnak ötletét. A királlyal bátran szembenéző, a halált vállaló Kont alakja az egész romantikát izgatta. A romantikus utókor azt vette tudomásul, hogy a király ellen harcolt, tehát szabadsághős. Így jelenik meg Garay erősen patetikus költeményében, amely igen alkalmassá vált arra, hogy hatásosan szavalják. A vers félrímes, négyes és hármas jambusokból álló angol balladaformában íródott.

Az eleve liberális, szabadságért lelkesedő Garay a negyvenes években egyre harciasabban lázít a maradiság ellen. Epikája mellett megerősödik lírája, és ez a líra kifejezetten politikai költészet. Az 1848 elején írt Komoly szó a vihar előtt már nemcsak látja és láttatja a következő forradalmat, de hitet tesz mellette. Majd a forradalom hónapjaiban kifejezetten forradalmi verseket ír. Egészségi állapota azonban ez időre megromlik. Sokféle baj gyötri, látása is tragikusan gyöngül. A forradalom idején kinevezik a magyar irodalom egyetemi tanárának. Meg akarja írni irodalomtörténetünk első tankönyvét. De erre nem kerül sor. Következik a forradalom bukása. Tevékenyen ugyan betegségei miatt nem tudott részt venni a küzdelemben, de forradalmi verseit bűnéül róják fel. Elveszti állását, bíróság elé kerül. Nagy nehezen szabadul, de családjával együtt nyomorog. Végre állást kap az Egyetemi Könyvtárban, ahol korábban már rövid ideig dolgozott. Vissza akar térni a nagyepikához. A negyvenes években két elbeszélő költeményét is jutalmazta az Akadémia. Azt hiszi, ez az igazi műfaja. Végső esztendeiben írja nagy terjedelmű elbeszélő költeményét Szent Lászlóról. Úgy hiszi, hogy ez lesz élete főműve. Látását közben csaknem egészen elveszti, és a mű nagy részét családjának diktálja. Még megéri, hogy a Szent László megjelenjék. De ez már elkésett mű: a romantikus eposz érdekes volt a reformkor elején, de merőben időszerűtlen a Bach-korszak elején. Ezt a tanulságot azonban a költő már nem vonhatja le. Korán megrokkant testtel 1853-ban, negyvenegy éves korában meghal.

Forrás: A magyar irodalom arcképcsarnoka