A bonni egyetemen filozófiát tanult. 1922-től Párizsban a szürrealista mozgalom vezető alakja, a rajzi automatizmus feltalálója. A negyvenes években Amerikában élt, majd 1953-ban Franciaországban telepedett le. Készített metafizikus festményeket (A celebesi elefánt, 1921), kollázsokat és szobrokat. Az avantgárd nagy nemzedékének egyik központi alakja: a dadaizmus egyik alapítója, a szürrealista csoport kitartó tagja. Munkássága rendkívül tág ívű, de egyben következetes, összefüggő rendszer is. Békésen megfér benne a mitikus szimbolika és a szigorú gondolatiság, a tudattalan automatizmus és a puritán formaszigor, a humor és a drámaiság, a polgárpukkasztás és a technikai újítások sokasága. Azt lehet mondani, hogy életművét Duchamp és Picasso ellentétes vonzásában bontja ki: a rombolás, a tagadás és a paradoxonok művésze, ugyanakkor tökéletes plasztikai egységet tud teremteni a legellentétesebb elemek között is. Az elsők között hódította meg az ábrázolás számára a tudatalattit, és ezzel együtt az abszurdot, a valószerűtlent, a képtelent. Kidolgozott ehhez egy különleges kollázs technikát - "frottázs" technika: régi metszeteket használt fel, a beavatkozás nyomait teljesen eltüntette, és a nyersanyagul használt képek aprólékos valószerűségével hitelesítette saját (részben nyilván ugyanezen képek által inspirált) látomásait. Később teljesen visszatért az olajfestészethez (olykor tárgykollázzsal kombinálva), de sohasem mondott le az ábrázolásról. Képeinek hatása leginkább az össze nem illő elemek bizarrul ötletes összekapcsolásában, újszerű asszociációs sorok beindításában áll. Ha másokra nem is, rá alighanem igaz André Breton megjegyzése, hogy már dadaista korszakában is voltaképpen szürrealista volt. Olyannyira, hogy a szorosan vett szürrealizmusnak Giorgo de Chirico mellett bizonyosan ő a legjelentősebb festője.

Erős a csábítás, hogy egyszerre destruktív és konstruktív alkatát a saját hamvaiból újjáéledő mitológiai Főnix madárral hozzuk összefüggésbe, annál inkább, mert a madárszimbolikának egyébként is kitüntetett szerepe van művészetében. Életrajzírói rendre megemlítik, hogy tizenöt éves, amikor kedvenc papagája váratlanul elpusztul, s ugyanabban az órában megszületik a család hatodik gyereke. A fiatal Max összefüggést keres a két esemény között, és képzeletében a madár fantasztikus jelenséggé nő. Álnevét a papagájától kölcsönözte, első frottázsa is madárfejet mutat, a szadista pedig rendre ragadozómadár-fejű emberré változik a képein. De ezzel még nincs vége az ornitológiának: Ödipusz király című festményén az asztalból két madárfej nő ki, másutt egy különben ártalmatlan énekesmadár, a csalogány kerget két gyereket, s hogy az egész még komplikáltabb legyen, a művész állítólag igen büszke volt arcának ragadozó madárra emlékeztető profiljára.

Max Ernst életművében tehát valósággal új madármítosz született, amely szimbolikáját tekintve legalább olyan szerteágazó és gazdag, mint az eredeti mítoszoké és a népmeséké. Elsősorban ez a vonatkozás kölcsönöz művészetének egyetemes érvényességet és kifejezetten mitikus jelleget, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy egyúttal a modern művészet nagy újítója is volt. A tudatkontrollt kikapcsolni hivatott » automatikus írás megvalósítása érdekében időnként felhagyott a hagyományos festészeti jelteremtéssel és olyan eljárásokat kísérletezett ki, amelyekben a véletlen jóval fontosabb szerepet kap, mint a művész tudatos szándéka. Például oly módon rajzolt érdes felületre helyezett papírra, hogy azon abból is átverődjön valami, ami alatta van, és aminek a megjelenését nem lehet pontosan ellenőrizni; máskor rétegekben vitte fel a festéket valamely szilárd alapra, és a végső képet a színrétegek fokozatos lekaparásával valósította meg. Dadaista időszakában híres kollázs-regényeivel új műfajt avatott, öregkorából pedig szobrászati tevékenysége érdemel külön figyelmet. Általában olyan kővel dolgozott, amit a természet félig már az ő kedve szerint formált meg, tehát csupán minimális átalakításra volt szükség ahhoz, hogy a művész a saját nevével szignálja a közös munkát, mely munkáról végképp lehetetlen eldönteni, hogy ősi-e, vagy modern.

Forrás:  ©Sebők Zoltán © Enciklopédia Kiadó