Fülek hallják fenn a toronyban

Fülek hallják fenn a toronyban,
Hogy az ajtón kezek dübögnek,
Szemek látják a házoromról,
Hogy kezek a záron matatnak.
Elhúzzam-e hát a reteszt most,
Vagy halálomig itt maradjak
- Idegen szemnek láthatatlan -
Fehér házamnak börtönében?
Kezek, mit hoztok: mérget vagy borágat?

Túl, túl e szigeten, amelyet
A hús vékony vize határol
És a messzire nyúló csont part:
A szárazföld van - hang nem éri,
Sem gőgös dombjai az emlék.
S nem zavarja meg röpülő hal,
Sem madár e sziget nyugalmát.

Fülek a szigeten hallgatják,
Hogy tűzként lobog el a szellő,
Szemek a szigeten látják, hogy
Az öblön túl ring egy hajóraj.
Fussak le gyorsan a hajókhoz,
Hajamban a sziszegő széllel,
Vagy halálomig itt maradjak,
Egy tengerészt sem üdvözölve?
Hajók, mit hoztok: mérget vagy borágat?

Kinn az ajtón kezek dübögnek,
Az öblön túl ring egy hajóraj,
Eső hull palákra, homokra.
Nyissak ajtót az idegennek,
És a tengerészt üdvözöljem?
Vagy halálomig itt maradjak?

Idegen kezek s hajók rakománya:
Mit hoztok - mérget vagy borágat?

Fordította: Végh György

És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Fordította: Kálnoky László

Mikor felébredtem

Mikor felébredtem, már szólt a város.
Madár-, harang- és csengő-zűrzavar
Szaggatta szét az ezer farkú káoszt.
A nyüzsgő hüllők lángban álltak,
Felnyársaló álom-fosztogatók,
A jó szomszéd tenger békát, sátánt
És asszony-gyönyört elmosott,
Míg járt egy hús-vér alak odakint,
Nyesőkést vett elő
S a hajnalt nyisszantotta le,
Az Időnek lüktető iker-párja ő.
Ama könyvből valló ez a hegyes szakáll,
Hogy az utolsó kígyót is levágja,
Akár egy vesszőt, zsenge ágat,
Zsugorodott levél-nyelve lehull.

Én minden reggel ez vagyok:
Álmomban - Isten, jó is, gonosz is benn,
Járok a víz színén,
S a halál - döfte, rég
Kihalt mamut vagyok s mindenki földjén
A lehullott veréb.
Madár-lombhullás volt s hajó-kacsázás,
Mikor e reggel, ébredéskor,
Áttört a zajló városon
Egy hang az égnek álló levegőben,
Nem próféta-utódomé, nem:
Megtöretik tengeri városom!
Órák szóltak: nincsen Idő - harangok: nincsen Isten,
S a szigetekre vontam a fehér lepelt,
Szemhéjamon a két érem mint kagyló énekelt.

Fordította: Görgey Gábor

Forrás: Helyzet Ember irodalmi folyóirat 6.szám 2004. nyár