Tulajdonképpen Van Dyckot tekinthetjük a 18. században virágkorát élő angol arcképfestő iskola megalapítójának. Hendrik van Bolen tanítványa volt, igazi mestere azonban Rubens lett. Nagy hatással voltak rá Giorgione és Tiziano, akiknek művészetét olasz útja során tanulmányozta. Több ízben dolgozott Angliában. 1632-ben I. Károly angol király meghívta udvari festőjének. A flamand festő annyira azonosult az országgal és életének sajátosságaival, hogy szinte angolnak tekinthető; egy angol udvarhölggyel kötött házasságot, Londonban halt meg. Bibliai és mitológiai tárgyú festményein Rubens hatása érvényesül annak erőteljes érzékisége nélkül. Igazi területe az arcképfestés volt; ezen a területen a mai napig az egyik legnagyobbként tartják számon. Arcképein újszerű volt lélektani megfigyeléseinek felhasználása az ábrázolt jellemzésében. Modelljeit rendszerint nem statikusan, hanem valamely mozdulat vagy cselekvés közben ábrázolta. Mint ünnepelt udvari festő Rubens halálakor tért haza, hogy annak örökét átvegye. Dicsőségvágya és költséges életmódja arra ösztönözték, hogy minden megrendelést elvállaljon, ezért később nagy részben segédei festették a megrendelt képeket, maga a mester csak az utolsó simításokat végezte rajtuk. Így korábbi legértékesebb tulajdonsága - pszichológiai megfigyelései - elsikkadtak és csak bravúros festésmódja érvényesült. Számos angol portréfestő tekintette mesterének vagy tanult közvetlenül tőle, mint például Samuel Cooper miniatűrfestő; elegáns stílusának folytatói között kell említenünk Robsont és Jamesont.

Forrás: Barangolás a stílusok világában