MONTE CRISTO GRÓFJA (RÉSZLET) - 20
If várának temetője

Az ablakon beszűrődő ködös fény gyenge világánál Dantes meglátta az ágyon hosszában fekvő durva vászonzsákot, amelynek széles redői alatt hosszú, merev alak rajzolódott ki: ez a vászonzsák volt Faria utolsó leple. A börtönőrök szerint ez a legolcsóbb szemfödél. Így hát mindennek vége volt. Most már a halál választotta el Dantest öreg barátjától. Nem láthatta többé a szemét, amely nyitva maradt, mintha a halálon túlra nézne, nem szoríthatta meg többet fáradhatatlan kezét, amely egy előtte ismeretlen világról lebbentette fel a fátyolt. Faria, a jóságos segítőtárs, akihez olyan forrón ragaszkodott, már csak az ő emlékezetében élt. Dantes leült a szörnyű halálos ágy fejéhez, és sötét, keserű fájdalom öntötte el a szívét. Egyedül volt, ismét egyedül. Visszazuhant a csendbe, újra szemközt állt a semmivel.

Egyedül! Nem hallhatja, nem láthatja többé az egyetlen emberi lényt, aki még a földhöz kötötte. Nem volna-e jobb, ha - mint Faria abbé - elmenne Istenhez, és megkérdezné az élet titkát, azt is megkockáztatva, hogy a szenvedések gyászos kapuján kell áthaladnia. Barátja elűzte és jelenlétével távol tartotta tőle az öngyilkosság gondolatát, de Faria holttesténél ez a gondolat újra kísértett.

- Ha meghalhatnék - mondta -, oda mennék, ahová ő ment, és bizonyára rátalálnék. De hogyan haljak meg?... Hiszen ez igen egyszerű - válaszolt rögtön nevetve. - Itt maradok, rávetem magam arra, aki elsőnek belép, megfojtom, és akkor lefejeznek.

De mint ahogy a nagy viharokban, a nagy fájdalmakban is megtörténik, hogy az örvény körül magas hullámhegyek tornyosulnak, s Dantes visszariadt ettől a megbecstelenítő haláltól; hirtelen az élet és a szabadság heves vágyába menekült kétségbeeséséből.

- Meghalni? Nem, nem! - kiáltotta. - Nem lett volna érdemes annyit átélni, annyit szenvedni azért, hogy most meghaljak! Akkor lett volna jó meghalni, amikor annak idején, évekkel ezelőtt, elszántam rá magamat. De most csak nyomorult végzetem beteljesülését segíteném elő. Nem! Élni akarok, küzdeni akarok mindhalálig. Nem! Vissza akarom szerezni elrablott boldogságomat! Nem halhatok meg addig, míg meg nem büntetem hóhéraimat, és talán - ki tudja? - meg nem jutalmazom néhány jó barátomat. De most itt felejtenek, és csak akkor hagyhatom el zárkámat, ha Faria abbé sorsára jutok.

Erre a gondolatra Edmond megmerevedett, szeme egy pontra szegeződött, mint akinek hirtelen ötlete támadt, de ez az ötlet meg is ijesztette. Felugrott, végigsimította homlokát, mintha szédülés környékezné, kétszer-háromszor körüljárta a szobát, majd újra az ágy elé állt.

- Ó - mormogta. - Vajon ki küldte nekem ezt az ötletet? Te küldted, Istenem? Minthogy innen csak a halottak szabadulhatnak ki, foglaljuk el a halottak helyét.

Azzal sem vesztegetve az időt, hogy meggondolja elhatározását; nehogy lemondjon kétségbeesett szándékáról, a szörnyű zsák fölé hajolt, felbontotta azzal a késsel, amelyet Faria készített, kihúzta a holttestet a zsákból, átcipelte a saját zárkájába, a maga ágyába fektette, becsavarta a fejét egy vászonrongyba, ahogy a saját fejét szokta, betakarta, utoljára megcsókolta a jéghideg homlokot, újra lezárta az ijesztően üresen, gondolat nélkül bámuló makacs szemet, de az megint csak kinyílt. A halott fejét a falnak fordította, hogy ha este a börtönőr behozza a vacsorát, hadd higgye, hogy már elaludt, mint máskor, azután visszatért a folyosóra, az ágyat a falhoz húzta, átment a másik szobába, ott a szekrényből elővette a tűt, cérnát, ledobta rongyait, hogy a zsákon át mezítelen testét érezzék, bebújt a felfejtett zsákba, úgy helyezkedett el benne, ahogy a halott feküdt, és belülről bevarrta a zsákot.

Ha szerencsétlen módon valaki be talált volna lépni, meghallhatta volna Dantes szíve dobbanását. Dantes várhatott volna a börtönőr esti látogatásáig, de attól tartott, hátha az igazgató megmásítja elhatározását, és előbb viszik el a holttestet. Akkor elveszett volna végső reménysége is. Most mindenesetre kész terve volt:

Ha útközben a sírásók észrevennék, hogy halott helyett élőt visznek, Dantes nem hagy rá időt, hogy felismerjék. Egy hirtelen metszéssel végighasítja késével a zsákot, és elképedésüket felhasználva, megszökik. Ha el akarnák fogni, a késével védekezik.

Ha elviszik a temetőig, és bedobják egy gödörbe, hagyja, hadd földeljék el. Később, hiszen éjszaka lesz, alig távoznak a sírásók, ő azonnal kiássa magát a puha földből és elmenekül: remélte, hogy a föld nem lesz túlságosan nehéz, és fel bírja majd emelni. Ha téved, és a föld túlságosan súlyos, akkor megfullad. Úgyis jó, akkor egyszerre mindennek vége. Már előző este óta nem volt egy falat sem a szájában, de reggel nem gondolt az evésre, és még most sem jutott eszébe. Helyzete sokkal bizonytalanabb volt, semhogy egyébbel is tudott volna foglalkozni. Az volt az első veszedelem, hogy ha a börtönőr hét órakor beviszi a vacsoráját, észreveszi a cserét. Szerencse, hogy akár embergyűlöletből, akár fáradtságból, több ízben ágyban fogadta a börtönőrt. Ilyen esetben az őr a levest és a kenyeret rendszerint az asztalra tette, és szó nélkül távozott.

De hátha ezúttal a börtönőr szokásától eltérően mégis megszólítja Dantest, és látva, hogy a fogoly nem válaszol, az ágyhoz megy, és minden kiderül?

Közeledett az esti hét óra, és Dantes aggodalma egyre fokozódott. Kezét szívére szorította, hogy elfojtsa annak erős dobogását, másik kezével homlokáról törülgette a verejtéket, amely kis patakokban folyt le halántékára. Időről időre remegés futott át a testén, és úgy összeszorította a szívét, mint valami jeges marok. Azt hitte, rögtön meghal. Az órák teltek, és a várban semmi sem mozdult. Dantes látta, hogy az első veszedelmen túljutott. Ez jó előjel volt. Végre abban az időpontban, amelyet az igazgató megjelölt, lépések zaja hallatszott a lépcső felől. Edmond megértette, hogy elérkezett a nagy pillanat. Összeszedte minden bátorságát, lélegzetét visszafojtotta. Boldogan visszatartotta volna végig ugyanígy ereinek őrült lüktetését is. Az ajtó előtt megszűntek a lépések, két ember lépései. Dantes kitalálta, hogy a két sírásó jött érte. Ez a sejtés bizonyossággá lett, mikor meghallotta a zajt, amellyel a hordozóágyat letették a földre. Nyílt az ajtó, és Dantes homályosan látott némi fényt felvillanni. A zsák szövetén keresztül látta, amint két árnyék közeledik az ágyhoz. Egy harmadik az ajtóban állt, lámpát tartott a kezében. Az ágyhoz lépő két ember megragadta a zsák egy-egy végét.

- Jó nehéz, ilyen sovány öregember létére - jegyezte meg az egyik, aki fejtől emelte fel.

- Azt mondják, a csontok minden évben nehezebbek lesznek egy fél fonttal - felelt a második, aki lábtól fogta meg.

- Megkötötted a csomót? - kérdezte az első.

- Majd bolond leszek - mondta a második -, miért cipeljünk fölösleges súlyt, majd megcsinálom odalent.

- Igazad van. Induljunk.

"Ugyan mire való az a csomó?" - töprengett Dantes.

A testet átemelték az ágyról a hordozóágyra. Edmond megmerevítette magát, hogy jobban játssza a holttest szerepét. Ráfektették a hordozóágyra, és a kíséret, amelynek útját az elöl haladó, lámpát vivő ember világította meg, felment a lépcsőn.

Dantest hirtelen megcsapta az éjszaka friss és csípős levegője. Ráismert a misztrál-szélre. Ez a váratlan érzés gyönyörűséggel, de egyúttal aggodalommal töltötte el. Mintegy húsz lépést vitték az emberek, akkor megálltak, és letették a hordozóágyat a földre. Az egyik hordozóágyat vivő ember eltávozott. Dantes hallotta cipőjét a kövön kopogni.

"Ugyan, hol lehetek?" - tűnődött.

- Tudod-e, ugyancsak nem valami könnyű! - jegyezte meg az az ember, aki Dantes mellett maradt, miközben leült a hordozóágy szélére.

Dantes első gondolta az volt, hogy most szökik ki, de szerencsére lemondott erről a tervéről.

- Világíts hát ide, te állat! - hallatszott az eltávozott ember hangja. - Mert így sose találom meg azt, amit keresek.

A lámpát vivő ember engedelmeskedett a parancsnak, noha, mint láttuk, az nem a legilledelmesebb kifejezésekkel hangzott el. "Vajon mit keresnek? - törte a fejét Dantes. - Bizonyára ásót." Elégedett felkiáltás bizonyította, hogy a sírásó megtalálta, amit keresett.

- Végre - mondta a másik -, nem valami könnyen ment.
- Igaz - felelte emez -, de hát ennek itt van ideje várni.

Ezzel Edmond-hoz lépett, aki hallotta, hogy valami súlyos tárgyat dobnak le mellé nagy robajjal. Ugyanakkor kötél csavarodott lába köré, erős és fájdalmas szorítással.

- Nocsak, megcsináltad a csomót? - kérdezte az a sírásó, aki eddig nem mozdult Dantes mellől.
- De még milyen remekül - válaszolt a másik. - Felelek érte.
- Hát ha így van, induljunk.

A felemelt hordozóágy folytatta útját. Mintegy ötven lépésnyire haladtak, akkor megálltak, kinyitottak egy kaput, majd ismét tovább mentek. Minél előbbre jutottak, Dantes annál tisztábban hallotta, ahogy a tenger hullámai nagy zajjal megtörtek azon a sziklán, amelyen a vár épült.

- De rossz idő! - mondta az egyik. - Nem volna valami nagyon kellemes ma éjjel a tengerben fürödni!
- Bizony, az könnyen megeshet, hogy az abbé vizes lesz - jegyezte meg a másik, és mind a ketten nevetésbe törtek ki.

Dantes nem egészen értette ezt a tréfát, de azért a haja szinte az égnek meredt a rémülettől.

- Jól van, megérkeztünk! - kezdte ismét az első.
- Messzebbre, messzebbre! - mondta a másik. - Hiszen tudod, hogy a legutóbbi is félúton maradt, a sziklára zuhant, és az igazgató másnap leszidott bennünket.

Most még négy-öt lépést feljebb mentek, végül Dantes érezte, hogy megfogják a fejénél meg a lábánál, és meglóbálják.

- Egy - mondták a sírásók.
- Kettő.
- Három!

Dantes közben érezte, hogy valóban ellódítják valami nagy ürességbe, és ő hasítja a levegőt, mint a sebzett madár. Zuhan, zuhan, és olyan rémület fogja el, amely megfagyasztja a szívét. Noha lefelé vonta valami súlyos tárgy, amely sebes röpülését még gyorsabbá tette, úgy rémlett neki, hogy egy évszázadig tartott ez a zuhanás. Végre rémületes zajjal, mint a nyíl, vágódott bele a jéghideg vízbe, akaratlanul szörnyűt kiáltott, de kiáltását elfojtotta a csobbanás zaja. Dantest a tengerbe vetették, a lábához kötözött harminchat fontos golyó a víz mélye felé húzta.

If várának temetője: a tenger.

A FEKETE TULIPÁN

Erény és bűn, árulás és hősi mártíromság, uralkodói önkény és igazságtevés, a szerelem és kapzsiság szenvedélye: a 17. századi Hollandiában játszódó történetben a romantikus regény szinte valamennyi jellegzetes motívuma együtt van. Véres mészárlással kezdődik a történelmi mese: a francia párti Vitt testvéreket Orániai Vilmos hívei - hazaárulás vádjával - felkoncolják. A főhős csak eztán lép színre: Cornelius Van Bearle nem politizál, a virágkertészkedés megszállotja, minden vágya: kitenyészteni a fekete tulipánt. Ám a kegyetlen sors közbeszól: keresztapjától, az egyik Witt testvértől titkos levelet őriz, s emiatt letartóztatják. Halálos ítéletét az uralkodói parancs csak az utolsó pillanatban változtatja életfogytiglani börtönre. A fogházban két dolog virágzik ki: a titokban magával csempészett virághagyma meg a szerelem Rosával, az ördögien kegyetlen porkoláb hamvas, szép lányával. A virágtenyésztő vetélytársa, megszállott ellenfele hiába leselkedik, lopakodik, sző sötét ármányt. Cornelius a fekete tulipánért a százezres jutalmat, szabadságát, ártatlansága igazolását és Rosája kezét hatalmas népünnepély üdvrivalgásától kísérve, Orániai Vilmostól nyeri el a regény mindent megoldó utolsó jelenetében.

A HÁROM TESTŐR

Mint Dumas más sikerültebb regényei, A három testőr is afféle botrányköve az irodalomnak: kétségkívül, hogy szerzőjük a lehető legolcsóbb anyagból építkezett. Felhasználta hozzájuk a másodlagossá vált "ponyvára" süllyedt romantika szinte minden kellékét: a titokzatosságot, a vérbosszú különböző motívumait, az éteri lelkesültséget, az abszolút férfias bátorságot és hősiességet, a női becsület himnuszait és a démoni, erotikus vonzerejével élő és visszaélő "gonosz szépség" mítoszát, a nagyvilág pompáját, a byroni világfájdalmat stb. És mégis, mindennek ellenére, művei nemcsak hallatlanul népszerűek, de az irodalmár sem vonhatja meg tőlük a csodálatát. A három testőr ma is, másfél évszázad után, izgalmas, letehetetlen könyv. Számtalanszor megfilmesítették úgy is, hogy komolyan vették annak szereplőit, vagy alakították át ironikusra, nyomába sem értek, érnek a regénynek. Sajátos báját, utánozhatatlan varázsát ugyanis éppen az adja, ahogy az író egyrészt lelkesedik hőseiért, a gyönyörű, jóságos Bonacieux asszonyért, avagy a heves vérű, ám minden jóra kapható D'Artagnanért, barátaiért, a király legderekabb testőreiért, szívből gyűlöli a gonosz királyt, másrészt nevetni is tud gyerekes fantáziája termékein, kalandjaikat végig izgalmasnak, többesélyesnek mutatja. A gazdag variációk (nincs két egyforma párbaj a műben, pedig ugyancsak hemzseg ezektől), a változatos eseménymenet, a még egészségesnek érezhető enyhe szadizmus, vérszomj, a nem túlságosan árulkodó, az egész művet belengő erotika, a színes történelmi kolorit, a jóízű humor teszi ma is kívánatossá. Annál is inkább, mert a múlt századi és a jelen utódai sohasem tudják megközelíteni Dumas prózáját, csak silány epigonjai.

Ismertetők forrása: Legeza Ilona könyvismertetői