A 19. század első felében a romantika és a festőiség képviselője. Személyisége azonban alapvetően különbözött a Victor Hugo körül gyülekező forrongó fiatal romantikusokétól. Zárkózott és arisztokratikus természete Önarcképén is tükröződik. Nagypolgári családban született, és alapos klasszikus képzésben részesült. 1816-ban a kimagasló klasszicista művész, Pierre-Narcisse Guérin műtermében folytatta tanulmányait. Itt találkozott Géricault-val, aki nagy hatással volt rá. 1825-ben Angliában járt, 1832-ben Marokkóban tett látogatást. Visszatérte után a hivatalos körökbe vezető baráti kapcsolatai révén számos fontos, dekoratív megbízást kapott. Géricault képe, A Medúza tutaja ihlette a Dante bárkája című alkotását. Ez volt az első Szalon-festménye, és általános elismerés fogadta. Színei itt még közel állnak Géricault-éhoz: döntően földszíneket és éles fény-árnyék ellentéteket használ. A festmény ugyanakkor már mutat valamit abból az expresszív színhasználatból is, amelyet pályája során kifejlesztett. Stílusában Constable hatására következett be döntő változás, akinek a műveivel 1823-ban ismerkedett meg Párizsban. Az 1824. évi Szalonban állította ki a Khioszi mészárlást. Lehet, hogy Constable hatására átfestette a vásznat: különböző színű festékpettyeket helyezett el a kép előterében, hogy mozgalmassá tegye a felületet és kromatikus színharmóniában egyesítse a kompozíciót. A Khioszi mészárlás és a Görögország Missolonghi romjain témáit a görög szabadságharc eseményei ihlették, amelyek iránt főleg Byron keltette fel érdeklődését. Az 1830. évi forradalom inspirálta A Szabadság vezeti a népet című festményét, amelyen az idealizmust életszerű, realista kifejezésmóddal párosítja. 1832-ben tett marokkói látogatása során úgy találta, hogy az arabok magatartásukkal, öltözködésükkel és életmódjukkal élő kapcsolatot jelentenek az antik világgal. Természetes méltóságuk ellentétben állt a klasszicizmus hűvös formalizmusával. Marokkói vázlataiban az angol akvarell-technikáját alkalmazza, hogy benyomásainak frissességét kellően meg tudja örökíteni. Az észak-afrikai napfény intenzitása élesebbé tette megfigyeléseit a fény és a színek kölcsönhatásáról. Felfedezéseit az Algíri nők-ön hasznosította: a helyi színeket a rájuk eső fény intenzitásától függően módosította, és a komplementer színek alkalmazásával kontrasztokat teremtett. Útjának eredménye egy sor kép lett, például a Zsidó menyegző. Delacroix főbb dekoratív megbízásai Párizsban Lajos Fülöp uralkodása idején a következők voltak: a Salon du Roi és a könyvtár a Bourbon-palotában, a Luxemburgpalota könyvtára, egy Pietá a Saint-Denis du Saint Sacrementtemplomban, a Louvre Apollógalériájának mennyezete, a Salon de la Paix a városházán (elpusztult) és a Chapelle des Anges Saint- Sulpice-ben. E műveinek koncepciója a barokk falfestmények hagyományait követi, de ennek keretein belül jelentős fejlődést ért el a színek kezelésében. Számára központi kérdés volt a fényerősség problémája; ennek megfelelően csökkentette a fekete mennyiségét, és fehér alapozást kezdett alkalmazni; ezt a technikát később az impresszionisták is átvették. Delacroix fényelmélete két forrásból táplálkozott: a természet alapos megfigyeléséből és a színek kölcsönhatásáról szóló tudományos munkákból, köztük Eugéne Chevreul elméletéből. Pályája során Delacroix nagyszámú, szín gazdag és élettel teli vásznat festett, köztük híres állatképeket is, az arabok életéből vett jeleneteket, valamint a középkori történelemből és az irodalomból merített témákat (Hamlet és Horatio). Sok sikeres portré is fűződik a nevéhez, így Chopin és Paganini arcképe. Delacroix-t érdekelték a művészet elméleti kérdései is. Belekezdett egy művészeti szótár írásába, amelyet azonban sohasem fejezett be. Naplót is vezetett, amely magánéletének, művészi tevékenységének és esztétikai elméleteinek értékes forrása. 1855-ben "Nagy Becsületrend"-del tüntették ki, és 35 művét mutatták be a párizsi világkiállításon. 1863-ban halálakor Charles Baudelaire, legjobb és legmegbízhatóbb barátja írt róla nekrológot.

Forrás: Akadémia 1.0.1.