Tanulmányait Párizsban kezdte, majd a római francia akadémián fejezte be. Franciaországba való visszatérése után a klasszicizmus egyik vezéralakja lett. Hivatali pozíciókat töltött be mind a forradalom idején, mind pedig a császárság korában; ez utóbbi idején volt különösen aktív. Egész életében keresett portréfestő is volt. Napóleon meg nem alkuvó híveként az 1815-ös restaurációt követően száműzték. Élete hátralevő tíz évét Brüsszelben töltötte, ahol néhány kiemelkedő művet alkotott. Korának Franciaországa bővelkedett mind politikai, mind pedig művészeti forradalmakban. David lassanként alakította ki azt a stílust, amelynek révén a korabeli Franciaország legnagyobb hatású festője lett. Antiochus és Stratonice című vásznával elnyerte a római ösztöndíjat, amely lehetővé tette számára, hogy a francia kormány költségén négy évet töltsön Itáliában. Ez a kép nem jelent radikális szakítást a kor ízlésével. Témaválasztása már egyértelműen a klasszicizmus felé mutat, amely David irányítása alatt később majd uralta a francia művészetet, de a rokokó még mindig hangsúlyozottan jelen van a zsúfolt kompozícióban és a tudatosan "szép" színekben. A Rómában eltöltött öt év alatt (1775-1780), amelynek során behatóan tanulmányozta az antikvitás emlékeit, szobrokat, valamint a reneszánsz és a barokk művészetet, rájött, hogy szigorúbb klasszikus stílust kell kialakítania. Franciaországba visszatérve David végül a Horatiusok esküjében összegezte a klasszicizmus minden ismérvét. A képet egy kritikus "az évszázad legszebb festményé"-nek nevezte. A háttér ugyanolyan kopár és rideg, mint egy görög színházban; a tartásukban és elszántságukban egyaránt hajlíthatatlan harcosok párhuzamos képsíkokban helyezkednek el. A festmény maradéktalanul tükrözi a felmagasztalt "nemes egyszerűséget és csendes nagyság"-ot. A művet sokan a forradalom hírnökének is tekintették. Habár ez a nézet erősen túlzó, az tény, hogy David hamarosan aktív részesévé vált az eseményeknek, amikor az összecsapások 1789-ben elkezdődtek. A nemzetgyűlés tagjaként 1793-ban a király halálára szavazott és a Robespierre vezette szélsőségesek mellett kötelezte el magát. Ennek következtében 1795-ben börtönbe vetették, de rabsága nem tartott sokáig. Ebben az időben minden ténykedése elkötelezettségét demonstrálja, legyen az a forradalmi események ünneplését szolgáló rendezvények szervezése vagy egy műalkotás, mint például a Labdaházi eskü. A gesztusaiban a Horatiusok esküjét idéző képen nagyszámú, személy szerint azonosítható alakot jelenít meg a fontos korabeli eseményen. A portrék festésében David művészete új oldaláról mutatkozott be. Arcképei gyakran intimitást sugároznak, még akkor is, ha nagy méretben készítette őket, mint például a Lavoisier és felesége címűt. A Marat halála remek alkotása sokkal több, mint a David által ismert és csodált ember puszta megjelenítése; felfogását tekintve csaknem ikonszerű felmagasztalása a forradalmárnak, akit hite miatt gyilkoltak meg fürdőkádjában. A portréfestés mindvégig fontos része maradt David művészetének, de különös jelentőséget Bonaparte Napóleonnal kapcsolatban kapott, akit David saját "hősének" deklarált. Napóleon nem értett a művészethez, de tudatában lévén David hírnevének, őt is a szolgálatába kívánta állítani, hogy alkotásaival hozzájáruljon a róla alkotandó kép terjesztéséhez Európa-szerte. David első ilyen megbízatása, a Napóleon átkel a Szent Bernát-hágón felfogásában jelentősen eltér a komor Marat halálától. Ez utóbbiból, amelyet a zöld és barna nyugodt árnyalataival festett meg, teljesen hiányzik az ambiciózus, győzelmes konzul és tábornok arcképéről sugárzó tündöklő nagyság. David Napóleon első festője lett. Közben továbbra is festett klasszikus témákat, azonban, mint például azt a Leónidasz Thermopülainál  tanúsítja, ez a stílus nem vehette fel a versenyt a kor valóságának győzelmes csillogásával. A már eleve vereségre ítélt harcosok ábrázolása tökéletes ellentétben állt a kor szellemével. Napóleon maga így szólt a kép láttán Davidhoz: "Csak az idejét pazarolja, ha veszteseket fest." Sokkal nagyobb sikert aratott a Napóleon megkoronázását megörökítő két hatalmas vászna: a Josephine megkoronázása vagy Le Sacre és a Császári sasok szétosztása. Itt David az antik helyett a flamand iskolából, elsősorban Rubenstől merített ihletet; mielőtt hozzáfogott volna a festéshez, még Belgiumba is ellátogatott, hogy a helyszínen tanulmányozza a flamand műalkotásokat. Mindkét monumentális festmény jelentős fejtörést okozott Davidnak, hiszen saját koncepcióját összhangba kellett hoznia a császár gyakran változó elvárásaival, aki az ábrázolástól hízelgő hasonlóságot követelt. A nehézségek ellenére azonban ezek a művek, ha nem is a Napóleon-korabeli élet valóságát, de az általa óhajtott dicsőséget a maguk nemében páratlan módon képesek ábrázolni. A restauráció után David helyzete tarthatatlanná vált. Napóleon híveként nem volt hajlandó aláírni a hűségesküt az új uralkodó, XVIII. Lajos iránt, ezért száműzetésbe kényszerült; élete hátralevő részét Brüsszelben töltötte. Itt Folytatta a festést és korábbi tanítványaival sem szakította meg a szoros kapcsolatot; többen közülük, így Gros, Gérard és Ingres, ekkorra már hírnevet szereztek maguknak. David művészete azonban hanyatlásnak indult. Továbbra is meggyőződése volt, hogy egy festő számára az antikvitás jelenti az egyedüli komoly témát, de egyúttal kora történelmi eseményei is maradandó benyomást tettek rá.

Forrás: Akadémia 1.0.1.