1808 február 26-án született Marseilleben. Apja üveges mester és költő volt, kit poétái ambíciója Marsailleből csakhamar (1815 körül) Párizsba hozott; itt adta ki Veillées poétiques c. kötetét, amelyet jól megérdemelt sikertelenség fogadott. A kis Honorénak hamarosan kenyérkereset után kellett látnia; előbb egy végrehajtóhoz adták kifutó fiúnak, majd egy könyvkereskedőhöz inasnak; azonban sehol sem volt maradása. Mindenáron rajzolni akart. Kérését egy nagyhírű archeológus, Alexandre Lenoir elé terjesztették, ő a fiú rajzaiban kétségtelen tehetség nyomait látta s maga vette kezébe oktatását. Honorénak azonban itt sem volt nyugta; nem az a rajz volt ez, amiről ő álmodott. Beállt egy Ramelet nevű litográfushoz; hamar megtanulta a kőnyomó mesterség elemeit s azután dolgozott a saját kénye kedve szerint. Közben néha (ritkán) Boudin akadémiáját látogatta. Ez volt az ő egész iskolázottsága. Később sem rajzolt soha modell után. Egyike a legcsodálatosabb jelenségeknek, hogy válik valaki úgyszólván minden iskolázottság és természet után való rajzolás nélkül százada egyik legnagyobb realista rajzolójává! Első litográfiái bizonyára, elvesztek vagy felismeretlenül lappanganak. Legrégibb ismert lapja a 'Mayeux chez les füles de joie' c., valószínűleg 1829-ben készült. Ebben és a következőkben, melyek 1830-tól kezdve sűrű sorban jelennek meg, az akkor divatos kőrajzolók, főleg Charlet és Travies nyomdokaiban halad 1830-ban a La Silhouette c. képeslap közli két kőnyomatát. Az éles szemű Charles Philipon, a La Caricature szerkesztője, e jelentéktelen kezdetekben is felismeri a tehetséget s lapjához hívja. Daumier itt elemébe jut s néhány habozó kísérlet után a karikatúra mesterművek kiapadhatatlan sorát ontja magából. Philipen 1830 novemberében alapítja a La Cari-rature-t. A lap hetenként jelenik meg, négy oldal szöveggel és két kőnyomatú melléklettel. Szinte egyetlen célja a júliusi monarchia támadása. A királyt, a minisztereket s a kormánypárt korifeusait oly kíméletlenül, oly határtalan gyűlölettel támadja, aminőre alig ismerünk példát. A király széles állú, fölfelé keskenyedő s végül homloka csúcsán egy hegyes hajfürtben végződő képe veszedelmesen hasonlított a körtéhez; s ha a La Caricature valamely litográfiáján körtét látunk, mindig Lajos Fülöpöt kell értenünk alatta. Daumier is gyakran élt a 'poiret' szimbólumával. 1831 végén rajzolta első karikatúráját Philipon részére, melyen Lajos Fülöpöt mint Gargantuát ábrázolta. A La Caricature nem közölte ugyan, de Daumier hat hónapi börtönt kapott érte. Az ítélet végrehajtását felfüggesztették, bizonyára abban a hitben, hogy a szerző meg fog javulni. Daumier azonban nem javult meg. A La Carica-ture-ben megjelent első lapja ,- a 'Tres humbles, tres soumis, tres obéissants serviteurs du royaumet' c. - a pénzes zacskókkal, rendjelekkel stb. megrakott trón előtt hason fekvő politikusokat ábrázol. Második lapja - "Le sauchemar de Lafayette" - a hadvezért a kanapén hanyatt fekve, álomba merülve mutatja, hasán egy óriási körtével. A 'Maszkok' politikusok torzított maszkjait adja, középütt persze az elmaradhatatlan körte. Nem riad vissza attól sem, hogy a királyt felakassza; a kiállításunkon látható első képen egy csoport azon erőlködik, hogy az óriási körtét csiga segélyével felhúzza. Midőn azonban Daumier arra vetemedik, hogy a párizsi rendőrfőnököt, Gisquet-t is kifigurázza, nincs számára, többé kegyelem s a hat hónapot le kell ülnie. A börtönt nem fogta fel tragikusan. Penzióbeli társaival, különösen a tolvajokkal, összebarátkozott és köztük nagy tekintélyre tett szert. Megfigyeléseit elraktározta páratlan emlékezetében; nem egy híres későbbi lapja ezekből az emlékekből táplálkozik. Közben dolgozgat is; a hat hónap alatt egész sorozat akvarellt készít. Ez a hat hónapi börtön volt életének egyetlen nagy külső eseménye. Napjai ezután a folytonos munka szakadatlan egyformaságában telnek el. Mikor 1835-ben a szeptemberi törvények véget vetnek a politikai karikatúra lehetőségének, a társadalmi torzkép terére lép át; később, az idők változásával, így különösen 1848/49-ben és 1870/71-ben vissza-visszatér első szerelméhez, a politikához. A zsurnalisztika számára való örökös kőnyomatrajzolást lassankint robotnak érzi; szeretne szabadulni tőle s csak a festészetnek élni. 1860-ban végre szakít a Charivarival s két éven át csupán festészettel foglalkozik; de 1862-ben már a megélhetés szüksége ismét visszahajtja régi jármába. Türelmesen húzza az igát, míg látása 1877 körül annyira meg nem gyengül, hogy mindennemű rajzolást abban kell hagynia. 1878-ban visszavonul kedvenc nyaralóhelyére, az Oise szelid völgyében fekvő Valmondvisba, abba a kis házikóba, melyet öreg barátja, Corot vett meg számára. Itt hal meg 1879 február 11-én. Közel ötven éves munkássága rendkívül termékeny volt. Körülbelül 400 festmény, akvarell és rajz, 900 fametszet és 4000 litográfia maradt utána. Mindezek együtt adják csak tehetségének és törekvéseinek teljes képét. De kőnyomatai, melyeket hol igaz kedvvel, hol kényszerű robotmunkával, de folytonosan termelt, magukban is világosan mutatják művészete sajátos útjait. Gyakran ábrázolt bohócokat és akrobatákat (Parádé) és színpadi jeleneteket (Crispin és Scapin). Egész sor képen festette meg Don Quijote és Sancho Pansa alakját. Híressé vált mondása: "Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap."

Forrás: Meller Simon