A tihanyi ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállja ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

Édes rabság

Az anakreoni versek
(Bár az ég búsulva néz is ...)  

Bár az ég búsúlva néz is ellenem,
Légy te nékem, szent poézis, mindenem;
Ami történt életembe,
Hogy lehessen énekembe
Festenem.

Sírván sírok, de siralmam nem elég,
Vajjon mikor elégli már meg az ég.
Két szemeim nem bírhatják,
Orcám könnyei áztatják,
Fárasztják.

Kedves rózsám, gyere velem sétálni,
A hold fénylő világánál járkálni.
Azzal bátran foghatsz kezet,
Mely a kietlenre vezet
Tréfálni.

Nincs ott az örömnek mása, csak az ez,
Ahol a Vénus forrása csergedez,
Mely a lankadtat éleszti,
A bánatot elszéleszti,
Be jó ez.

Menjünk oda, drága lelkem, aludni;
Én fogadom, hogy nem fogok tévedni.
Nem félek, bár setét a völgy,
Makkot, ahol sűrű a tölgy,
Jó szedni.

Gyöngy alak, orcád ragyogó orcája
A nyílt, lobogó liliom formája.
E halom Cupido útja,
Alatta sós vízű kútja,
Forrása.

Égi kezek szép remeke, drága kincs,
Gyöngy anyának gyöngy gyermeke, rám tekints.
Alabástrom színű teste,
Apelles ilyet nem feste,
Több ily nincs!

Mellyemhez hadd szorítsalak erősen;
Csókolj te, én is csókollak szívesen.
Érzem szíved dobogását,
Vérednek sebes folyását
Tüzesen.

A szerelem reszketteti szívemet,
Kettős léte pihegteti mellemet.
És sehol nem is lelhetem
Helyemet, ha nem fekhetem
Öledbe.

Kincsem, egy szív lábod előtt esdekel,
A nyíl, melyet személyed lő, érdekel,
Amelytől bús szívem vérzik,
Minden tetemeim érzik,
Halni kell!