Ettől kezdve a híres és rettegett Vörös Kalóznak nyoma veszett. Akadtak ugyan tengerjáró utasok és matrózok, akik égre-földre esküdöztek, hogy találkoztak a kalózhajóval, de arról senki sem tudott, hogy a Delfin bármely hajót megtámadott volna. A Kalóz lassanként legendás alakká fakult. Vakmerő tetteiről és hol kegyetlen, hol meg lovagias jelleméről ellenőrizhetetlen történetek jártak szájról szájra, de az emberek már nem vették komolyan, csak "fabulának" tartották. Lassanként ezek a fabulák is elhallgattak.

Igaz, hogy nemsokára sokkal fontosabb dolgok kötötték le a világ figyelmét. Az Atlanti-óceán partvidéke világtörténelmi események színterévé vált. Az észak-amerikai brit gyarmatok fellázadtak, és a regényünkben vázolt események ideje (1759) óta sok harcnak és tizenhat esztendőnek kellett lefolynia, míg a "tizenhárom gyarmat" képviselői kimondhatták elszakadásukat az anyaországtól (1776. július 4.).

Amikor a fegyverek végre elhallgattak, Newport lakossága nagy vigalommal ünnepelte meg a béke visszatérését. A külső kikötőben egy hadihajó állt, pontosan azon a helyen, ahol két évtizeddel előbb a Delfin horgonyzott. A cirkáló árbocán az új állam zászlaját lobogtatta a szél. Alkonyat előtt egy újabb hajó érkezett, csinos és ápolt vitorlás, bár jóval kisebb a cirkálónál. A kisebb vitorlás is az új köztársaság zászlaját viselte.

A mólon egy idős ember állt, és az öbölre bámult, ahol mindig akadt valami érdekes látnivaló. A vitorlásról csónakot eresztettek le s benne egy különös szerkezetű hordszéket; nap ellen védő ponyvafedele volt, s elöl el lehetett függönyözni, tehát nagyjában olyan volt, mint egy kisebbfajta kínai gyaloghintó. Hat ember kievezett a csónakkal a partra, s kirakták az elfüggönyzött hordszéket, melyben a jelek szerint ült valaki. A csónakkal négy matróz evezett vissza a hajóhoz, két ember a hordszék mellett maradt. A bámészkodó bácsi odalépett hozzájuk. Az egyik ember megkérdezte tőle, nem tudja-e, hol lakik Henry De Lacey tengerészkapitány.

- Erre nehéz válaszolni - felelte az öreg -, mert többnyire ezen a cirkálón lakik, amelynek ő a parancsnoka. De városi lakása is van, itt a dombtetőn, Newport villanegyedében.

- Az kell nekünk, a városi lakása - felelte az idegen. - Küldjön egy gyereket, aki odavezetne minket, kap egy nickelt[20]. Maga már, úgy látom, öreg ahhoz, hogy szaladgáljon.

- Hogy öreg vagyok, még nem lenne baj - felelte a bácsi -, de a lábam is rossz. Öt véres csatában vettem részt, reggelig mesélhetném, miféle szörnyűségeken estem át. De ha lassan mennek, felvezetem magukat a dombtetőre, jöjjenek csak utánam.

Választ sem várva, sántikálva elindult a város felé. A két ember felkapta a hordszéket és követte.

Az öreg nemsokára megállt, és egy nagy, alacsony házra mutatott, mely a vízparton terpeszkedett.

- Ha meg akarják locsolni a torkukat - mondta az öreg -, itt van rá alkalom. Nagyon régi, híres kocsma ez, s valamikor sok matróz látogatta. Joram szomszéd, a Rozsdás Horgony gazdája már nem él, most a fia vezeti a kocsmát.

A hordszék függönye mögül különös köhögés hallatszott - vagy talán rekedt sóhajtás volt?

- Egy rokkantat viszünk itt - mondta az egyik idegen. - Súlyos beteg, alig tud beszélni. Nem megyünk be a kocsmába, nem hagyhatjuk itt. Majd visszafelé benézünk egy kupicára.

Az öreg belenyugodott, s most már szótlanul tették meg az utat a villa kapujáig.

- Itt volnánk - mondta az öreg.

Már beesteledett. Az alkonyati félhomályt sötétség váltotta fel, csak a kert közepén álló villa ablakaiból szűrődött ki egy kis fény.

Az egyik idegen bezörgetett a kapun, aztán megköszönte a sánta öregnek, hogy idáig fáradt velük.

- Megszoktam a fáradozást - felelte az öreg. - Öt háborút kínlódtam végig, s a közbeeső időket sem töltöttem tétlenül.

- Jó, jó, de most már elboldogulunk maga nélkül is.

- Csodálom, hogy tengerész létére így beszél! - berzenkedett az öreg. - Jó tengerész nem hagyja el a hajót, amíg biztonságosan le nem horgonyzott. Ha az öreg tengernagyné még élne, szólnék egypár szót a maguk érdekében, mert engem mindig kedvelt. No de itt a portás - ő majd megmondja, itthon van-e a kapitány úr!

A kapu kinyílt, s egy másik sánta ember bicegett ki rajta, égő gyertyával a kezében. Széles vállú, erős, zömök ember volt, s fél lába hiányzott; faláb pótolta, de teljes biztonsággal tudott vele mozogni. A gyertyát magasba tartva, szigorú arccal vizsgálgatta a jövevényeket.

- Egy beteg öregembert hoztunk - mondta az elfüggönyzött gyaloghintó egyik hordozója. - Henry De Lacey kapitány urat keresi. Tengerész volt valamikor, és számít tengerésztársa vendégszeretetére.

- Akkor jól számít - felelte a féllábú. - Ha valóban kiérdemesült tengerész, itt nyugodtan lehorgonyozhat. Ebben a házban mindenki szereti a tengerészeket. A ház ura éppen úgy, mint az öreg Mrs. De Lacey és a fiatal Mrs. De Lacey, no meg Paul úrfi is.

- Miről van szó? - kérdezte egy jó növésű, tizenhét év körüli ifjú, akit a beszélgetés hangjai csaltak elő a házból, s kíváncsian nézett az érkezőkre a falábú válla fölött. - Kik ezek, Richard?

A féllábú elmondta, amit tudott róluk, s az ifjú készségesen kijelentette:

- Máris szólok apának, te meg, Richard, vezesd be látogatóinkat a vendégszobába.

A szoba, ahova Richard bevezette őket, a villa fogadószobája volt. Itt letették a hordszéket, a féllábú pedig néhány fahasábot dobott a gyengén pislákoló kandallóba. Nemsokára kinyílt az ajtó, és a már említett ifjú két hölgyet és egy férfit vezetett be a tágas szobába, tiszteletteljesen előreengedve őket a küszöbön.

Elsőnek egy középkorú, atlétatermetű férfi lépett be az új állam tengerészkapitányi egyenruhájában. Járása ruganyos volt, arca piros, egészséges, de haja már őszült. Felkötött bal karja elárulta, hogy egy nemrég lezajlott ütközetben sebesült meg. Jobb karjába egy nem egészen fiatal, de még mindig csinos s kedves, jóságos arcú hölgy kapaszkodott. A másik hölgy, aki a kapitánnyal és kapitánynéval együtt jött be, határozottan hajlott korú volt, s arcán meglátszott, hogy küzdelmes ifjúsága volt, és sok bánat érte. De az is meglátszott rajta, hogy élete alkonyán megbékélt sorsával, s része van abban a csendes boldogságban, amelyet talán az őszi napfényhez lehetne hasonlítani.

Most egy különös némajáték következett, amelyen talán mosolyogni is lehetett volna, de a jelenlevők arca komoly maradt, megérezték, hogy a jelenet komoly és szomorú.

Henry De Lacey kapitány kérdően nézett Richard Fidre, aki szótlanul Hector Homespunra mutatott. Az egykori szabó is valami megilletődéshez hasonlót érezhetett, mert most nem fecsegett, hanem némán az egyik idegenre nézett. Ez pedig szó nélkül félrehúzta a hordszék függönyét. Egy beesett arcú, idős férfi ült benne.

- Wilder - mondta beteges, reszkető hangon. - Nem ismer meg?

- Heidegger kapitány! - kiáltott fel Henry megdöbbenve.

- A Kalóz! - sóhajtotta felesége, kezét szívére szorítva.

- Igen, a megmentőnk! - mondta Henry édesanyja, s mintha kitalálta volna, mit fog hallani, szemét elöntötték a könnyek.

- Bocsássanak meg, hogy betörtem ide, házuk nyugalmát felkavarni - kezdte a Kalóz, s fáradtan elhallgatott.

- Sokkal nagyobb áldozatra is készen állunk - biztatta Henry De Lacey.

- Köszönöm. Megéreztem, hogy ez az egyetlen hely a világon, ahol egy kis szeretetre számíthatok. Befogadnak egy-két napra?

- A legnagyobb örömmel! - jelentette ki Henry.

- Látom, ön sebesült - folytatta a Kalóz. - Én is kivettem részemet a harcból, csak névtelenül. Győztünk... győzött az igazság... s nekem már csak egy dolgom van ezen a földön...

Szemét behunyta, s feje hátrahanyatlott.

- Meghalni - rebegte olyan halkan, hogy alig lehetett megérteni.

Fordította és átdolgozta: Szinnai Tivadar

ismertető