1. Ugyan miféle balsorsnak tulajdonítsam, összeírt atyák, hogy az utóbbi húsz évben nem akadt az államnak olyan ellensége, aki egyidejűleg ne üzent volna hadat nekem is? Valóban szükségtelen bárkit is megneveznem. Emlékezzetek csak vissza magatok. Jobban megbűnhődtek érte, mint magam is kívántam. Csodálkozom rajtad, Antonius, hogy nem rettensz vissza azoknak a sorsától, akiknek a tetteit utánozod. A többiek esetében kevésbé csodálkoztam ezen. Közülük ugyanis egy sem lett önszántából az ellenségem, mindegyiküket én támadtam meg, államérdekekből. Te azonban, bár egy szóval sem bántottalak, magadtól támadtál rám szitkaiddal, hogy vakmerőbbnek tűnj, mint Catilina, dühödtebbnek, mint Clodius. S úgy gondoltad, hogy a velem való összekülönbözésed jó ajánlás lesz számodra az elvetemült polgárok előtt. Mire véljem ezt? Talán megvetésből teszi? Sem magánéletemben, sem népszerűségemben, sem közéleti tevékenységemben, sem pedig szerény tehetségemben nem látok olyasmit, amit Antonius lenézhetne. Vagy az képzelte, hogy a szenátusban csepülhet engem a legkönnyebben? Hiszen ez a rend számos kiváló polgárnak kifejezte ugyan elismerését azért, mert jól szolgálta az államot, de azért, hogy megmentette, egyedül nekem! Vagy talán szónoki küzdelemben kívánt megmérkőzni velem? Hisz az nekem valóságos jótétemény! Ugyan hol találnék a magam számára annál bőségesebb, gazdagabb témát, mint hogy a magam érdekében, illetve Antonius ellen beszéljek? Végül is biztosan azt gondolta: addig nem tudja meggyőzni a hozzá hasonlókat arról, hogy a haza ellensége, amíg nem lép fel ellenem is. Mielőtt bármi másra válaszolnék, röviden kitérek arra a szemrehányásra, hogy vétettem a barátság ellen, amit igen súlyos vádnak tartok. ...

Fordította: Maróti Egon