Modern festészetünk egyik legérdekesebb, úttörő alakja, a szürrealizmus jelentős előfutára. A két antik kultúra - a görög és a latin - romjaiban is csodálatos emlékei alakították szemléletét. Müncheni tanulmányai idején pedig erősen hatottak rá Arnold Böcklin világító színei, gazdag képzeletvilága, északi, misztikus romanticizmusa. Aztán Párizs következett, ahol belekerül a kavargó szellemi élet forgatagába. Szelíd és komoly fiatalember; nem kalandokat keres, inkább sokat olvas, figyel és elmélkedik. Apollinaire, Picasso, Severing, Cocteau, Brancusi, Breton mind jó barátai. Beletartozik azok szűkebb csoportjába, akik megvetik a szürrealizmus alapjait. Apollinaire már ekkor megállapítja róla: "Ez a festő a legújszerűbb eszközhöz folyamodott - ez meglepetés -, hogy megjelenítse a modern dolgok gyászos jellegét." Művészetének első, igazi önálló szakasza akkor következik el, amikor 1917-ben Ferrarában Carlo Carrával kialakítja az úgynevezett "metafizikai festészet"-et. Felfogása Nietzsche filozófiájából, helyesebben stílusából táplálkozik: az akkor annyira divatos német bölcselő gondolatait látomásszerű, a dolgok mögötti mélységeket felidéző képek köntösébe öltöztette, a természet egyes jelenségeinek erőszakos összekapcsolásával - a tudattalan és a tudatfeletti kifejezésére - a német lírában egy sajátos szimbólumrendszert teremtett. Nietzschének ez a gyakorlata visszhangzik Chirico vallomásában is: "Megállapíthatjuk, hogy minden dolognak két képe van: egy közismert, amelyet mindig látunk, s amelyet általában az emberek is látnak, a másik egy kísérteties és metafizikai; ezt csak kevés egyén szemlélheti, és csakis az éleslátás, a metafizikai elvonatkoztatás pillanataiban." Chirico ekkori alkotásai szigorúan a távlat törvényei szerint megszerkesztett városrészleteket, tereket, palotákat, antik szobrokat és "manichini"-ket (félig embereket, félig bábukat) ábrázolnak. A különböző elemeket szokatlanul, szinte szertelen ötletességgel kapcsolja össze. Az ábrázolt dolgok így elvesztik megszokott, hétköznapi értelmüket, s valami izgató sejtést váltanak ki a nézőből. Amellett bizonyos mélységes, megdöbbentő, szinte "hallható" csendet érzékeltetnek. Hatásukat fokozzák a sajátosan izzó, égő, de mégis megszűrt színek. A külső látvány a vásznon költészetté finomul, s valami természeten túli érzést sugall. És minden kép elárulja, hogy alkotója "ínyenc": szerelmese a szép vonalaknak, a tiszta kontúroknak, a tökéletes munkának és a kifogástalan anyagnak. Második párizsi tartózkodása idején Chirico képei mozgalmasabbakká válnak. Rendkívüli képzelőereje még jobban az antik világ felé fordul. Megkezdődik művészetének neoklasszicista korszaka. Gladiátorok, régészeti tárgyak, a görög-római mítoszok jelenetei töltik be vásznait. Látomásszerű világ tárul elénk, amelyet azonban világos, józan logika rendszerez. Chirico képeivel a múltba vezet bennünket, hogy valami alig érezhető fintorral mégis a mi világunkról mondja el véleményét. A második világháború után - csillapíthatatlan tudásvágytól űzve - egyre elmélyültebben tanulmányozza a régi nagy mesterek, különösen Raffaello, Michelangelo és Rubens technikáját. Ebben az időben születnek megigézően szép, bibliai témájú képei. Chirico belső világát, művészi felfogását, vágyait és céljait a saját maga írta reggeli ima érzékeltetheti legjobban:

Add meg, Istenem, hogy festőmesterségem mindjobban tökéletesedjék!
Tedd, hogy a festészetben használatos anyagok segítségével életem utolsó pillanatáig egyre előbbre jussak!

Adj nekem még, Uram, értelmet, erőt, egészséget és akaratot, hogy a színek és színárnyalatok minél tökéletesebben kerülhessenek ki kezem alól, mindinkább segítőtársaimmá váljanak, s általuk festészetem egyre áttetszőbbé és tömörebbé, mindinkább ragyogóvá és érthetőbbé nemesedjék.

Végül, Istenem, segíts meg mindenekfelett és mindenekelőtt abban, hogy megoldhassam a festészetben felmerülő nehézségeket, s visszaadhassam a festészetnek azt a fényét, amit közel egy évszázada elveszített!

Forrás: Lukács István