AZ ELMÉS NEMES DON QUIJOTE DE LA MANCHA

Cervantes a korabeli híres-hírhedt lovagregények paródiáját akarta nyújtani, és a világirodalom első regényét alkotta meg.
A regény jelentését két egyetemes szimbólummá nőtt alak hozza: Don Quijote, a temérdek lovagregény olvasásától meghibbant szegény és rátarti, tipikus vidéki hidalgó, aki nemes felbuzdulásában a gyengék és védtelenek segítségére siető középkori kóborlovagok példája szerint akar élni, és hűséges kísérőtársa, a paraszti sorból "fegyverhordozóvá" előlépett Sancho Panza. Az előbbi a realizmusokkal nem számoló idealizmus, az utóbbi a földhözragadt gyakorlatiasság miatt korlátolt józanság képviselője. A két szélsőséges típus kiegészíti egymást, sőt a regény folyamán hat egymásra is, és ezzel párhuzamosan rokonszenvet is ébreszt Don Quijote iránt, aki végülis nem annyira nevetséges őrült, mint inkább különc és fenkölt gondolkodású hős benyomását kelti.

A főhősnek az első fejezetben történt részletes bemutatása után számtalan kisebb-nagyobb kitérővel fantasztikus, ellenálhatatlanul mulatságos s egyszersmind szimbolikus értelmű kalandok végtelen sora következik, melynek végén Don Quijote kudarcainak súlya alatt hazatér és halálos ágyán kijózanodva lemond lovagi álmáról. A regény látszólag a divatjamúlt lovagregények paródiája, de valójában a középkori lovagság külsőségeit felelevenítő feudális társadalom anakronisztikus vonásait bírálja.

A regényt sok betétnovella tarkítja; a szereplők a kocsmában találkozgatnak, ahol mesélnek egymásnak, s megkritizálják a hallott történeteket. Így még arra is mód nyílik, hogy az író kifejtse véleményét az irodalomról; arról kell írni, ami megtörténhetett volna, nemcsak ami megtörtént, "a regény tartalma, ötlete annál jobb, minél valószerűbb" - magyarázza egy kanonok nagy hévvel. A 16. században ez óriási felfedezés. A Don Quijote nemcsak irodalomtörténetileg korszakalkotó, de olvasmánynak is élvezetes.

Forrás: Legazi Ilona könyvismertetője