A család, tagjai: idősebb Pieter Bruegel (Bruegel, 1525 - Brüsszel, 1569), ifjabb Pieter Bruegel (Brüsszel, 1564 k. - 1637/38), idősebb Jan Bruegel (Brüsszel, 1568 - Antwerpen, 1625) és ifjabb Jan Bruegel (Antwerpen, 1601 - Antwerpen, 1637).

Az idősebb Pieter Bosch óta a legnagyobb németalföldi festő. Származása bizonytalan, 1604- ben Van Mander azt állította, hogy paraszti származású, de lehet, hogy csak ezzel kívánta megmagyarázni sajátos témájú képeit és hitelesíteni a vele kapcsolatos színes történeteket. Bár bizonyítékok egyértelműen nem támasztják alá, valószínű, hogy Pieter Coecke van Aelst műhelyében tanult, s tudjuk, hogy feleségül vette a mester Mayken nevű lányát. 1551-ben az antwerpeni céh mestereként jegyezték be. Nemsokára útnak indult, Franciaországon és Itálián keresztül Reggio Calabriába, majd Szicíliába ment, 1553-ban pedig Rómában tartózkodott. A korabeli művészetnél vagy az antik emlékeknél jobban érdekelte a táj. Tájképrajzaiban inkább a végtelen vidéket és atmoszférát kívánta megragadni, mintsem a szabatos földrajzi részletet. Festményeiben tehát képzeletbeli tájakat ábrázol a valódi tapasztalatok alapján. 1555-ben tért vissza Németalföldre. Első sikereit metszeteivel érte el, amelyeket Hieronymous Cock adott ki Antwerpenben. Metszetein már megnyilvánul moralizáló hajlama, valamint a közmondások és példázatok iránti vonzalma. 1556-ban készült a Nagy halak megeszik a kicsiket című munkáját Bosch műveként adta ki Cock. Számos kortársa és különösen az itáliai szerzők, köztük Vasari, panorámaszerű képei, félig ember, félig állat alakjai miatt Bosch követőjének tartották. 1562-ben kerül közel Boschhoz, példa erre A halál diadala. A Flamand közmondások esetében viszont elhagyja a játékos, könnyed és a félelmetes, gonosz Bosch-féle elegyítését, helyette a mindennapi élet tárgyilagos megfigyelésére alapozza morális ítéleteit. A Farsang és böjt harca talán a legelevenebb olyan korai mű, amely az emberi lét derűs és sötét oldalait egymás mellett ábrázolja, ezúttal a németalföldi farsang utolsó három napján szokásos játékok keretében. A piactér válik a kapzsiság és önmegtagadás küzdelmének színpadává. A korai művek közös jellemzője a magas nézőpont. Képeit magánmegrendelők és műértők egyaránt kedvelték. Nichola Jonghelinck antwerpeni műgyűjtő számára festette a Hónapok sorozatot. Eredetileg talán tizenkét darabból állt, de csak öt maradt fenn. A tájképek a valóság megfigyelés és a képzeletbeli harmonikus ötvözetei. A Vadászok a hóban valószínűleg a január jelképes ábrázolása. A korábbi képekhez viszonyítva a nézőpont lejjebb került, az előtér a háttérhez éles diagonálisokkal kapcsolódik. A sorozat jelképes tartalma: az ember felett a természet és az évszakok uralkodnak, ezek határozzák meg tevékenységét. Számára az ember apró pont a világban, jelentéktelen, s ez a felfogás jellemzi vallási tárgyú műveit is: a Szent Pál megtérésén a címadó történés apró részlet a hatalmas, hegytetős tájképen. Olykor feltűnően megnő az alak a képmezőhöz képest. Az 1565-ből való grisaille-képet, a Krisztus és a házasságtörő asszonyt betöltik a monumentális alakok, és nincs semmiféle tájháttér. Alacsonyabb nézőpontot és jóval nagyobb alakokat alkalmaz utolsó paraszti jelenetein: erre példa a Parasztlakodalom és késői allegóriái. A Vak vezet világtalant című képen az alakok frízszerűen követik a jobb oldali, árokba eső férfit. Korai képein ragyogóak a színek, később tompított, finom barnákat, zöldeket és szürke árnyalatokat használ. Mindig vékony rétegben rakja fel a festéket, és a körvonalakat lágy, fekete vonalakkal érzékelteti. A Tánc az akasztófa alatt egyik késői műve, amelyen a magas nézőponthoz lágy fény- és színvilág járul. Stílusa rokon a tájképrajzaiéval, amelyeken apró tollvonásokkal érzékelteti a fényt és az atmoszférát; a festményen leginkább a lombok ábrázolásában láthatjuk viszont a rajzok stílusát. Alig ismerünk tőle közvetlenül festményekhez készült tanulmányokat. A természet megfigyeléséből indult ki, de a tanulmányokat ritkán vette át egy az egyben, inkább kissé átalakítva használta fel képeihez. Hatása a flamand festészetre a halálát követő évszázadban részben a munkáiról készült metszetmásolatoknak köszönhető, részben a családi műhelynek. Idősebb fia, ifj. Pieter (II) 1585-ben lett mester Antwerpenben, és hosszú pályafutása alatt számos másolatot és változatot készített apja műveirő1; általában átdolgozta a tájat, megváltoztatta az alakok számát. Pokol Bruegel-nek hívták, mivel gyakran jelenítette meg festményein, a kor kívánalmainak megfelelően, a pokol tüzét és a gonosz szellemeket, forrásként használva apja műveit. Fia, Pieter (III) 1589-ben született, és 1608-ban lett mester Antwerpenben. A fiatalabb fiú, Jan, jóval tehetségesebb volt Pieter II-nél. Húszas éveinek elején Itáliába utazott, és Rómában a Szent Lukács festőcéh egyik tagja lett. 1604-ben egy prágai forrás említi. Bársony Bruegel-nek is nevezik kisméretű, finom kidolgozású képeiért. Sok mesterrel dolgozott együtt, barátja volt az ifjú Rubens, akinek Madonna a virágfüzérrel (Madrid, Prado) című képére ő festette a virágokat. Fiai, Ambrosius (1617-1675) és Jan (II, 1601- 1678), valamint az utóbbi fia, Abraham (1631-1690) szintén festők voltak.

Forrás: Studiolo 1.3.1.