1876. február 21-én született Pestisaniban, a kis dél-romániai faluban, Turgu-Jiu közelében. 11 éves korában már dolgozott, özvegy anyja kifutónak adta egy kocsmároshoz. A szerencse pártfogásába vette: gazdája néhány év után asztalos inasnak szegődtette, s beíratta az Iparművészeti Szakiskolába is. Tanárai felfigyeltek kivételes formaérzékére, kézügyességére, és 1898-ban ösztöndíjjal a bukaresti Képzőművészeti Akadémiára küldték. 1902-ban a főiskola pályázatán első díjat nyert Izomrendszer c. tanulmányával, melyet olyan precizitással csinált meg, hogy sokáig anatómiai modellként mutogatták a növendékeknek. Ezután két évig vándorolt Münchenben, Zürichben, Bázelen át Párizsig, útközben mint kőműves, kőfaragó kereste meg a mindennapit. 1906-ban a Luxembourg Múzeum kiállításán Rodin felfigyelt rá, boldog volt, de nem akart a tanítványa lenni "Semmi sem nő jól egy nagy fa árnyékában." - mondta. 1906 és 1908 között magányosan, megszállottan dolgozott. Damaszkuszi útja végén faragta agyagvázlat nélkül, rögtön kőbe a Csókot. A közvetlen faragás értette meg vele az anyag természetét. Az európai szobrászatban a reneszánsz óta a nyílt formák uralkodtak, a Csókban a zárt forma elve diadalmaskodott. Ettől kezdve Brâncuşi minden formát egyetlen egységre igyekezett visszavezetni, a tojásalakra, melyet az ősi formakincsből a legjelentősebbnek érzett. A tojás bonyolult szimbólum, eredet és eredmény egyszerre, új élet kezdete. Témáit több változatban dolgozta ki. A felesleges részletek fokozatosan tűntek el a szobor újabb variációiról. Témáit, formáit mindig az anyag sugallta. Kőszobrain nincs nyoma fizikai erőfeszítésnek, fáiról azonban nem tüntette el keze nyomát, a szerszámok ütötte sebet. Ha fával dolgozott, a fizikai lét örök drámáját élte át, Végtelen oszlopa hullámzik, növekszik, ritmusa az élet ritmusa. A kő és a fa egyénisége kettőségének jelképei. Csak érett, teljesen megoldott kőszobrot öntött bronzba.

Brâncuşi 1935-ben kapott megbízást az első világháború áldozatainak tiszteletére állított hősi emlékmű megtervezésére. A Tirgu Jiu-i együttes tulajdonképpen három köztéri szoborból áll: A Hallgatás asztala, a Csók kapuja és a Végtelen oszlop. A három mű alkotta tengely nyugat-keleti irányban szeli át a várost, a közvetlenül a Zsil folyó partjára tervezett asztal, a két művet összekötő kapu, majd lezárásként az oszlop alkotják a Brâncuşi által megadott tengely vonalát. A legmagányosabb volt kortársai között, Modiglianin kívül közelebbi kapcsolat csak Dunchamp-hoz, Joyce-hoz, Eric Satie-hoz fűzte, látásmódja mégis szinte mindenkit befolyásolt. A szobrászok közül elsőként tépte el a köldökzsinórt, mely a jelent a közvetlen múlttal összekötötte és már fiatalon kikövezte a modern plasztika fejlődésének egyik lehetséges útját, mégis megmaradt élete végéig román parasztnak, akinek született, természetes volt és egyszerű. 1957. március 16.-án halt meg, sírja a Montparnasse temetőben van, ahol az első igazi szobra, a Csók is látható.

Forrás: A Művészet Kiskönyvtára sorozat - 70