Norvégia hosszú időn át svéd fennhatóság alatt, valójában gyarmati sorban volt. A 19. század erősen nemzettudatú állapota felettébb igényelte a nemzeti önállóságot. Ez időben a kultúrában éppen fellángolt a romantika, amely eszmeileg is erősítette a nemzeti igényeket. A nem sokkal előbb még világszerte ismeretlen norvég irodalom szinte egyszerre két nagy hatású jelentékeny író-költőt adott az európai kultúrának: Ibsent és Björnsont. Sajátos módon párhuzamos sikereik ellenére egymásra gyanakodva néző vetélytársak. Björnson a norvég kisbirtokos, kisparasztság falusi világából jött. Apja falusi lutheránus pap, aki ugyanolyan szegénysorban élt, mint templomba járó hívei. A már világhíres és emellett a szocializmushoz egyre jobban közeledő Björnson mindhalálig imádkozó, bibliát olvasó, vallásos ember volt, noha keresztyén buzgalmát igyekezett összebékíteni a pozitivista filozófiával és Darwin természettudományával. Kezdetben a főváros után a második legnagyobb városban, Bergenben előbb színpadi szerző, majd a városi színház dramaturgja. Ő váltja Ibsent ebben a funkcióban. A hasonló körülmények között ízlésük is, műfajuk is nagyon hasonlatos. Az északi romantika fénykora ez. Björnson ugyanúgy verses történelmi drámákat ír Norvégia középkori dicsőségéről, mint Ibsen. A párhuzamos vidéki sikerek már itt vetélytársakká teszik őket. Majd csaknem egyszerre kezdik színpadi műveiket a fővárosban játszani. (A norvég fővárost ekkor még Christiániának hívják, csak az elszakadás után, 1905-ben kapja újra középkori Osló nevét.) Ibsen kezdetben az itteni színház dramaturgja, Björnson azonban sikeres újságíró lesz. Élete folyamán ugyanolyan híres, harcos kedvű, haladó publicista, mint regény- és drámaíró. Költői hangja és témavilága regényeiben és drámáiban is kifejezetten a nép, a parasztság, a szegény világ felé fordul. Politikailag hamarosan már szocialista hírben áll. Mai értelemben sokkal inkább utópista, mint igazi szocialista. Egész életében azonban harcosa a szegények érdekének és a nemzetek függetlenségének.

A kezdetben párhuzamos út hamarosan elválik. Björnson a hazai irodalmi élet és irodalmi kávéházak központi alakja lesz. Költészetének népszerűségét az bizonyítja legjobban, hogy ő írja a máig is énekelt norvég nemzeti himnusz szövegét. Ez egyébként jó néhány sajtópertől menti meg. A hivataloknak legtöbbször nincs kedvük politikai ellentét miatt perbe fogni a himnusz költőjét. Terjedelemben újságírói munkássága talán nagyobb szépirodalmi műveinél, noha regényei és drámái köteteket töltenek be. Mint regényíró a skandináv irodalomban ő a fő alak. A magyarra rég lefordított két regénye, az "Arne" és főleg a "Solbakken Synnöve" az egész európai népi igényű próza egyik fő mintaképe. Színdarabjai hamarosan az európai országok színpadjaira kerülnek. Ő azonban nem hagyja el a korai, erősen romantikus színezetű történelmi drámákat. Ezek közt legkitűnőbb a két részből álló "Királyfiak". Igazán az első része lett sikerdarab. Ennek címe a "Sigurd Jorsalfar". A norvég Jorsalfar szó régies norvég formában "Jeruzsálemet járt"-at jelent. Tehát a nevezetes mű a keresztes háborúk korában játszódik. Norvégiában nemzeti dráma lett belőle. Kísérőzenéjét ugyanúgy Grieg szerzette, mint Ibsen "Peer Gynt"-jét. Mindkettő azóta is sikeres zenekari darab. Björnson irodalmi tekintélye szinte évről évre világszerte növekedett. Idős korban a Nobel-díjat is megkapta. A távollét azonban nem csökkentette az idegenkedést a két legnagyobb norvég író-költő között. Sajátos módon békült össze a két ellenfél. Ibsen fia, Hjalmar, aki a világvándor családban élve szinte osztályról osztályra más országban járta iskoláit, igen sok nyelvet tudott. Felnőve hazament, és a norvég függetlenségi törekvések egyik vezére lett. A teljes függetlenség visszanyerésekor ő lett a külügyminiszter. Közben ő és Björnson leánya egymásba szeretett, s apjuk megkérdezése nélkül összeházasodtak. És amikor első gyermekük megszületett, a keresztelőre meghívták a két nagyapát. Akkor ott, asztalnál, bor mellett összebékültek.