A magyar avantgárd leghivatottabb képviselője. Gyermekkorában kezdett festeni; először a budapesti Mintarajziskolában, majd a párizsi Julian akadémián tanult. Hazatérése után a Nyolcak művészcsoportjának tagja lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején közéleti szerepet vállalt és megfestette az időszak dekoratív és monumentális plakátját ("Fegyverbe! Fegyverbe!"). A bukás után meghurcolták, Berlinbe emigrált, megtört, válságba került, egy időre a festést is abbahagyta. Amikor újra kezébe vette az ecsetet - a harmincas évek közepén -, már új stílust követett: a nagybányai iskola örökét újraébresztő posztbányai csoport képviselőjévé vált. Tűnődő, lírai életérzését finom, választékos színekkel fejezte ki. E lehiggadt stílusnak voltak jellemző termékei meditatív, borongós hangú önportréi is. E késői korszakában remek grafikai munkái is születtek. Mindvégig érzékenyen intellektuális nagyvárosi művész maradt. Akkor is, amikor idejének nagyobb részét vidéken, Zebegényben töltötte. Berényt elsősorban az ember és a természet harmonikus kapcsolatának élménye ihlette. 1942-ben így vallott Kassáknak önmagáról és festészetéről: "A kép nem tárgyak ábrázolása, hanem az idea plasztikai nyelven való megfogalmazása. Ideának nevezem azt a valamit, amiért a kép megszületett s amit ki kell fejeznie. Ez az idea a miértje a képnek és ez határozza meg a hogyanját. ... a festő viszonylatokban látja a dolgokat és képeinek tárgyi motívumaiban is mintegy összepillantottan érzékelteti a világot. ... A született tehetséget művésszé lehet gyakorolni, akinek azonban nincs meg ez az adottsága, azt legfeljebb a proporciók felismerésére és pontos lejegyzésére lehet megtanítani." 1948-ban a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki, s az új festőművész-nemzedék nevelésében mesterhez méltó munkát végzett.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon