AZ ÓRÁK
(első két versszak)

Heverek a forró fövényparton
Mellém lapul a halovány Tisza
Szomjú kezem puha vizébe tartom
Mint ahogy játszom szeretőm hajával

Nagy néma dél borul ránk izzó-kéken
Meztelenítő mindent felejtéssel.
Aranytűz újjal túrja a fövényt fel
Köröttem a nap.

Balázs Béla: Az igazi égszínkék

A város mellett egy dűlőúton bandukolva eljutsz egy nagy rétig. Azon a réten van egy-két szál virág. De várj csak kicsit! Délben hirtelen seregestül jelennek meg ott a különleges kék virágok. Úgy tudni, hogy azok a virágok éppen csak délben virítanak, és csupán egyetlen percig. De mi a nevük? Az igazi égszínkék. Szedd le őket! A kék kelyhek nedvét csavard ki egy pohárba, aztán mártsd bele az ecsetedet, és vidd fel a festéket egy papírra. Meglátod, hogy az a festék olyan kék színt ad, mintha a valódi eget varázsoltad volna oda. Hát persze, hiszen az igazi égszínkék csodafesték. Erre bukkan rá Kalmár Ferkó is, Balázs Béla meséjének főhőse, amikor bajba jut az iskolában egyik osztálytársa vádaskodása miatt.

Balázs Béla, "Álmodó ifjúság" (1946) című önéletrajzi regényében a népdallal való találkozását kötötte Tápéhoz, s ő az, akinek társaságában minden bizonnyal Kodály Zoltán (1905 tavaszán) és Bartók Béla (1906 nyarán) szintén járt a faluban.

Alkonyodott, mikor a Tiszához értem. Leverten és csalódásoktól kimerülten. Nem mentem még haza. Nem akartam még befejezni, ilyen vereséggel befejezni ezt a napot. Ott kódorogtam a parton a füzesben, és néztem, hogy a valóban szőke Tisza hogy alkonyodik violaszínűvé, és hogyan lesz hirtelen fekete, mint a csillogó tinta. Az szép volt. De honnan jöttek a kovács dalai? Hol van a bejárója, hol van ajtaja, kilincse a magyar nép szívének? Hol?
Felhős volt az ég, és mihamar olyan sötét lett, hogy mint mindig a sötétben, félelmemben szorult a szívem. Akkor kapaszkodtam csak föl a töltésre, és sietve indultam el a távolban csillogó szegedi lámpák felé. Fekete semmin haladtam keresztül, mert az üres, mozdulatlan és hangtalan, alaktalan sötétségben a talaj sem volt látható a lábam alatt. Csak néha hallottam egy-egy lépésem dobbanását, hallottam lélegzetem fúvását, és hogy tér van körülöttem, azt csak azért éreztem, mert valami hűvös lehelet érintette arcomat a láthatatlan tápéi rét felől. De ez a hűvös lehelet roppant teret éreztetett, melyben egyedül, egészen egyedül voltam. Féltem. És nemcsak a sötétségtől.
Valami szédülésféle fogott el és valami csiklandó rosszullét a gyomrom körül. Mintha lábaim már nem lépnének szilárd talajra, és alattuk a töltés meghígulna, és el akarna ködleni.
És akkor jobb kéz felől az áthatatlan, kontúrtalan sötétségből egy hang szólalt meg. Világos, egyszerű, kellemes leányhang. Arrafelé, a láthatatlan mezon egy leány énekelt láthatatlanul a sötétben. Nyilván a mezei ösvényen ment Tápéról Rókus iránt, és félt. Azért nótáját, mint valami csengő lámpást tartotta maga elé. A kovács egyik dalát énekelte:

Erre gyere, amerre én,
Úgy tudod meg, hol lakok én.
Erre gyere csak
Majd megcsókollak.
Úgyis tudják, hogy az enyém vagy.

Megálltam, mintha gyökeret vert volna a lábam. Ez a fekete sötétségből felszóló dal úgy ért, mint válasz fájdalmas holvanomra. Egy hang, arc nélkül. Egy dal volt, táj nélkül. Hiszen a sötétségből szállt fel. De éppen azért nem egy bizonyos egyén hangja volt, mint a kovácsé, sem több személyé, mint a részeg legények hangja. A rét hangja. A nép hangja. Mély és édes megnyugvás borult rám. És újra éreztem az erős, melegszagú Tisza töltést talpam alatt, és nem féltem többé a sötétben.

"Erre gyere, amerre én..."

Hívogatóan, csalogatóan csengett a sötétben. Igen. Ennek a hangnak utána indulni! De ott álltam mozdulatlanul, és füleltem, és a nóta távolodott, halkult, belemúlt a végtelen sötétségbe.