tűnődés

Virrasztok árva lámpa mellett,
Olyan nyomasztó a lehellet,
A lég olyan nehéz!
Künn a világ vigalma, zajja,
S a "honfiság" lármás zsivajja
Tompult morajba vész.

Mily felfuvott, önhitt dicsekvés,
Kótya-vetye, koncon veszekvés;
Dobot ver az ima;
Nincs időnk az `időre` várni,
S mit szánk, szemünk meg bír kívánni,
Mind `kell`, egyszerre, ma.

Remény, öröm jelzője-é ez? -
Oh félek, inkább vesztet érez,
Ki élni így siet;
Mint a hajósnép örvény szélén,
Már csak néhány percet remélvén,
Élvbe dől - s elsülyed.

S mindezt a költő némán lássa?
Nem volna-é szent hivatása
Mellt szegni ellenők:
"Megállj, korán e lázas eszmék.
Kitartás! A küzdőkre lesz még
Idő, pihenniök."

Hajh, volt - alig egy emberöltő -
Szebb korszakunk, midőn a költő
Zenghetett szózatot;
Betölté égi hivatását
És tisztelék Olymp varázsát
És meghallgattatott.

Oh ti dicsők, kik telve hittel,
Haladtatok szent ihletettel
Az ifjodás terén;
Az éjhomályból fölverétek
Régi dicsőségünk' - s tiétek
Volt a legszebb `remény`.

Aztán te, pezsgés nemzedéke!
Dalodban harcok lángja ége,
Mely gyújt, hol megjelen:
Buzdítva mást, csatára kelni,
Ágyuk zajában énekelni!
- Tied volt a `jelen`.

De sőt ti is, kik tört reménnyel
Küzködtetek tiranni kénnyel,
Viselve láncait:
Tudtátok, él, bár csendbe némult,
A nemzet s a megélt dicső múlt
Volt a jövőre: `hit`.

Volt célotok, mely vont előre;
Szent küzdelem a költő bére,
S ha zenge ajkatok,
Akár csatán, veszélybe híva,
Akár rabláncon, rejtve, tiltva:
Egy nemzet hallgatott.

S megértett és figyelt reátok,
Veletek érte, ti valátok
Testében az ideg.
Mily pálya, így, magasba törni,
Vagy a kétségb'esést kiölni,
S táplálni a hitet.

Ma álmainknak, íme, vége. -
Ha felvillan multunk emléke,
Fáj tőle a jelen:
Fáj a dics, amit elfed a múlt,
Fáj a viszály, mely ím megujult
S megujul szüntelen.

Nem áll magasztos cél előttünk,
Mint szétriadt nyáj tépelődünk,
Megrezzent bármi nesz,
A holnap is már fél-sötétség,
Lépnénk, de visszatart a kétség,
A tett aggályba vesz.

És a költő buzdíthat-é mást?
Ki még nem élt, csupán csalódást,
Hirdethet-é reményt?
Futók ösvényét hogy jelölje?
Az égi láng eltünt előle,
Nem lát semmerre fényt.

S ha szólna is tán, - hangja elhal;
Ki érti, annak biztató dal
Kételyén nem hat át;
Ki meg vakon hisz s ront előre,
Reá zúg a kételkedőre:
"Eladtad a hazát!"

S átok, gyanu, gúny égve terjed, -
Mindig erősebb lángra gerjed
E szenvedély loha
A vész ütött törzs így kiépül? -
Igen, `fattyusarj` nő tövébül
A fa, félek, soha.

1868.

ismertető

Magyar népmesék

Arany László gazdag népmesegyűjteményéből ad válogatást a kötet. A mesék legtöbbje az általános iskolák alsó tagozatos diákjainak tankönyveiben már régóta szerepel (A kiskakas gyémánt félkrajcárja; A kismalac és a farkasok), továbbá kedvelt antológiadarab a kötet szinte minden története (A veres tehén; A vadgalamb és a szarka; Fehérlófia; Pancimanci; A kis ködmön). A gyűjtő és átdolgozó Arany László megtartotta a mesék eredeti szerkezetét, az originális mondanivalót, s ízes stílusban, az igazi mesemondók ihletettségével szólaltatja meg a magyar folklór gyöngyszemeit.

Forrás : Legeza Ilona könyvismertetői
http://legeza.oszk.hu