könyvismertető
Áprily Lajos összes versei

Áprily Lajos lírikusi munkásságának hosszmetszetét rajzolja ki a kötet, amely így nemcsak tartalmában, de időrendi jellegzetességeit tekintve is hű tükre a 20. századi magyar költészet egyik meghatározó jelentőségű életművének. Áprily egész költészete - noha pályakezdése és művészi, alkotói kiteljesedése Erdélyhez kötődik - líratörténeti, stiláris értelemben a Nyugat első nemzedékével rokon, oda tartozó; abban az értelemben is, hogy több mint fél évszázadnyi munkássága feltűnően egységes. Kidolgozott tematikája, gondolatisága, érzelmi hangoltsága és míves beszédmódja alig változott az idők során: a természet szerelmeseként indult, panteisztikus fölfogású és mesteri tudású költő volt, akinek életét ugyan érzelmi cezúrák tagolták - például távozása Erdélyből, vagy jóval később unokája halála -, életműve mégis egy tömbből való; nagyon pontosan és szó szerint "szépen" kidolgozott versek sokaságából áll.

A kötet jól mutatja az első korszak kidolgozott, cizellált melankóliáját (Falusi elégia; Esti párbeszéd), a szépségeket búsan figyelő nosztalgikusság költői erejét, precíz jelzőhasználatát és finom árnyaló képességét, vagyis azt, hogy szinte indulása pillanatától kész költő. A későbbi művekben némiképp erősebb a meditációra való hajlam, a bánatok tárgyiasabbak, ugyanakkor a gondolatok-érzések együttese filozófiailag átgondoltabb (A láthatatlan írás; Ábel füstje; Jelentés a völgyből!) és valami átszellemült, egyszerre éteri és személyes rajongás egyéníti megszólalásait, legyen témája a természet, a szerelem, a kultúra, a művészetek valamely élménye. Utolsó éveinek verseit a halál közeliség tudata, a félelem-, nosztalgia-búcsú hangja jellemzi, amely mindig hitelesen üt át a tudós költő, a formaművész bravúrjain. Az utolsó évek ciklusai (Őszi tükör; Napfogyatkozás) a humanista bölcselő kristályszerkezetűvé párolt törvényeinek gyűjteményei.

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői

VERSEK

falusi elégia
ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsú váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

A RÍM

Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kísér, kísér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring.