Siheder korától mindvégig lángolóan szerelmes volt, minden leány és asszony meglepőbbnél meglepőbb hangú versekre ihlette. De alig-alig talált érzelmi viszonzásra. Hamar jött azonban új reménytelen szerelem. A remény és a bánat egyaránt érdekes újabb verseket csalogatott ki folyton izgatott lelkéből. Verselése pedig szüntelenül új verstani és nyelvtani meglepetésekkel hökkentett meg vagy ragadott el. Felfedezte a pátosz és az alpáriság összeolvasztásának szenzációját. Keverte a szokatlant és a hétköznapit, a valószerűtlent a megszokottal. Különös prózában, néha drámai formákban hökkentette meg az olvasókat és a kritikusokat.  Amit írt, azt valahol mindig közölték. Mégis gyakran volt pénzzavarban. Az alkoholtól se tartóztatta magát, de azok a nők is pénzbe kerültek, akik nem viszonozták szerelmét. Hát még azok, akik mégis viszonozták. Ha pedig a rendetlen és könnyelmű élet több pénzt kívánt, amint amennyi volt, pornográf regényeket fordított olaszból franciára. Ez jövedelmező tevékenység volt. És anyagot is kapott belőlük, amellyel színesíthette amúgy is meghökkentő verseit és prózai műveit.

Számos újság és folyóirat szívesen vette, amit csak írt. De első verseskötete csak 1913-ban (harminchárom éves korában) jelent meg. Ez volt az „Alcohols", amelyet „Szeszek" címmel fordítottak magyarra. Vannak, akik innen számítják a modern költészet azonnal diadalmas indulását. Persze legalább olyan méretű volt az ellenállás, mint a lelkesedés. Gyilkos kritikák és gúnyiratok szidalmazták az új költészetet. A költőt a bűnözők cinkosának mondták. Egy ízben a Louvre-ból néhány kisebb műtárgyat loptak el. A tolvajt azonnal elfogták, kiderült, hogy egy olyan fiatalember, aki ugyanabba a kávéházba járt, mint Apollinaire és barátai. Erre egy feljelentés érkezett a rendőrségre, hogy a szürrealista költő a tolvaj bűntársa, sőt valószínűleg felbujtója. Le is tartóztatták, hetekbe telt, amíg tisztázódott ártatlansága. De néhány újság még egy ideig fenntartotta a hiedelmet, hogy a „sehonnai lengyel" múzeumrabló.

Másrészt egyre több költő vallotta mesterének, mondta magát is szürrealistának. Következő verseskötete, az „Égövek" sokaknál máris klasszikus műnek számított. Igaz, ebben találhatók legszebb versei. Teiresziaszról, a görög monda vak jósáról két dráma formájú képtelenségeket halmozó prózai művet írt. Botrány is volt, siker is volt. Végre 1914-ben, amikor a háború kitört, megjelent „Kalligrammák" című kötete, amelyben képkölteményeit gyűjtötte össze. Ezt a különös műfajt már az ókori alexandriai költészet is ismerte. Ő újra felfedezte, és szűk körben még divatossá is tette a képpé formált szövegek különösségét. A sorozatot befejező képköltemény megint lángoló szerelmi vallomás. Ez azonban viszonzásra talált, a költő végre megnősült, és végső éveit háborús megpróbáltatásokban és szerelmi gyönyörűségekben töltötte. Most már elhitték, hogy francia. Katonaként előbb tüzér volt, majd áttették a gyalogsághoz. Egy ütközetben fejlövést kapott. Megoperálták, koponyáját haláláig vaskarika tartotta össze. Mégis volt még úgy másfél esztendeje. De 38 évnél több nem adatott neki. 1918 őszén az egész Európán végigsöprő „spanyolnátha" őt is elérte, novemberben meghalt. Ettől kezdve ellentmondás nélkül halhatatlan. A francia kritikának az az egybehangzó véleménye, hogy Baudelaire óta ő a még újabb modern költészet kezdete és példaképe.

(Forrás: Irodalmi arcképcsarnok - Hegedűs Géza)