Festő (eredetileg Sichermann, majd Sólyom). A Vaszary-festőiskola növendéke volt (1932-36). Első kiállítását 1936-ban férjével, Ámos Imrével együtt az Ernst Múzeumban rendezték meg. 1937-ben mindketten Párizsba utaztak, s megismerkedtek M. Chagall-lal.  Anna Margit férje hatása alatt kezdte festői pályafutását: álomszerű víziókban élte át a sűrűsödő borzalom éveit, a lírai hangütést groteszk elemekkel ellenpontozó műveket alkotott.  Férjének jutott az a szerep, ahova ő már nem követte, a halálmenet biblikus látomásokban való leképezése. 1945, az irtózatos veszteségek számbavételének évével megkezdődött új élete. A személyes boldogság elmúlt reménye már korábbon rongyokká szakadt. Anna Margit új képei nyers brutalitással adnak hangot az eltiport, kifosztott ártatlanság panaszainak, de gyorsan regenerálódó életerejének is.

Az ekkor, 1945-48 között alkotott képcsoport a "dinnyefejek" gyűjtőnevet viselik. De műveinek további csoportjai is életének egy-egy sorsdöntő élményéhez kapcsolódnak. A magyar történelembe ágyazott sors, asszonyi életének sok gyásza, kevés öröme inkarnálódnak ezekben a kép együttesekben. A történelem nemcsak a 30-as években tépázta meg. Akkor úgy látszik egy ideig fogódzója volt férjének létezése. Az 1945-48-as nagy fellendülés után viszont 1949 és 1953 között ugyanúgy elhallgat, mint a 45 előtti súlyos viharokban. Az új kezdést a bábok különböző sorozatai jelzik, már kezdetben is ambivalens, a derű mögött ős tragédiát sejtető felhanggal. Az 50-es éveik közepétől súlyos betegsége ezt a felhangot erősítette meg. Madárlényei - nem valószínű, hogy Anna Margit a hasonlatot önmagának valaha is megfogalmazta volna - Arany János ballada-költészete és a görög mitológia elemeiből gyúrt alakok.

A 60-as években szükségét érezte az elbeszélő motívum mindeddig mellőzőn pluszlehetőségeinek. Egy valaha barátságos, ekkorra már idegen világ volt Szentendre. Kedves házai, a paraszti élet eszközei, szép estéi mind fenyegetettséggel telítődtek ezeken a képekben. Újabb fordulatot a népi művészet felfedezése hozott, nem a klasszikus népművészeté, hanem sokkal inkább a közelmúltban elburjánzott olyan tárgyaké, amelyek beleépültek a népi használatba : giccs anyagnak is nevezhetjük az Anna Margit által felfedezett réteg nagy részét. Anna Margit tökéletes biztonsággal kezelte és használta ki a maga céljaira ezt az anyagot. Ugyanakkor bizonyára nem gondolt arra, hogy valaha 1935-ben, 36-ban Vajda Lajos is nagyra értékelte és a hagyományos népművészet motívumanyagával vegyítette a hasonló tárgyakat. Anna Margit a motívumokat elementáris, szinte testi erővel vette birtokba, szemben Vajda nagyon is ezoterikus módszerével. A "megragadás" elsődleges aktusa ugyanakkor nem tartotta meg a motívumot eredeti állapotában, még csak utalásszerűen sem.
Még ha tárgyak vonják is magukra figyelmét, azokat is asszimilálja. Szereti a népművészet termékeit, de korántsem a bartóki szisztematizmussal "dolgozza fel" azokat. Csak azért szolgálhatnak modelljéül, mert olyan vele egyívású a szemléletük. Földbegyökerezett természetességük és ebből fakadó groteszk formálásuk nyersanyagot és metaforákat szolgáltat Anna Margitnak. Feszült és okoskodó, intellektuális, bíráló művészetünk, e jellegzetesen férfiművészet uralma közepette megtermett egy csoda, amely prímér voltában anakronisztikus és mégis a legidőszerűbb, és amely a magyar festészet egyik csúcspontját alkotja. Szentendrén 1984-ben állandó kiállítás nyílt Anna Margit és Ámos Imre műveiből.

Forrás: Sulinet - Művészet - Körner Éva