Andersen mindenekelőtt meseíró. Holott finom formájú érzelmes és elegánsan gúnyos verseket is írt. Drámai próbálkozásai már ifjan ismertté tették a nevét írói körökben. Később izgalmas, kalandos regényei szélesebb körben is olvasókra találtak. De 30 éves korában meséket kezdett írni, ezek váratlanul híressé, majd rövid időn belül világhíressé tették. Érdekes, szemléletes és igen pontos útirajzai pedig földrajzi szakkönyvek forrásművei lettek. 

Amikor született és kisfiú volt, a napóleoni háborúk zajlottak, s Dániának is sok megpróbáltatást kellett átélnie. Egy vidéki dán csizmadia örülhetett, ha a családjával egyáltalán megélt. Ez a csizmadia olvasó ember volt, lelkesedett a francia felvilágosodásért, szerette volna a fiát művelt, értelmes emberré nevelni. De igen korán meghalt, a fiú, Hans Christian ekkor ötéves volt. Az özvegyen maradt anya buzgón vallásos és ráadásul babonás volt, félt a férje „gyanús" műveltségétől is. A legalsó iskolák után fillérek se maradtak tandíjra. Az elemiben az ábécén kívül semmit se tanulhatott meg. Az ábécé azonban kulcsot adott az olvasáshoz. Otthon pedig apai örökség volt a szegénységben oly ritka sok könyv. Az anyából áradt a vallási buzgóságba öltözött babona, a könyvespolc felől áradt Voltaire felvilágosodása. De neki is dolgoznia kellett. Előbb egy szövödében, majd egy dohánygyárban inaskodott. Végre 12 éves korában bejutott egy patikába tanonclegénynek és két év múlva már segédlevelet is szerzett. Gyakran cipőre se tellett, de a mezítlábas kamasz fiú már formás verseket írt, az otthoni könyvekből meglepően sokat tanult. Olyan érdekesen mesélgette az elolvasott regények tartalmát, hogy a vidéki-kültelki házak lakói nemegyszer érdeklődve ülték körül és hallgatták, amit mesél. Amikor már hivatásos gyógyszerészsegéd lehetett volna, bizonyos volt, hogy ehhez a nyugodt foglalkozáshoz semmi kedve sincs. Minthogy éppen volt cipője és meleg kabátja is, hátat fordított a vidéki szülővárosnak, Odensének, és gyalog ment a fővárosba, Koppenhágába. Jelentkezett egy színháznál, hogy beállna a tánc- és énekkarba. Majd kiderült, hogy elég jó hangja van, könnyen tanul szövegeket is. Táncosnak túl hosszú gólyalába és túl nagy orra miatt eléggé komikus volt, de énekesnek megfelelt. De nem sokáig. Egyre serdülvén, a hangja mutálni kezdett. De akkorra már a színházban otthonos, művelt emberek megkedvelték.  Beíratták egy kollégiumba, fizették a tandíjat és az ellátást. Volt, aki még ruháról is gondoskodott. Itt erősödött meg anyjától kapott rendíthetetlen hite a gondviselésben. Itt alakult ki az a meggyőződése, hogy az emberek alapvetően jók. Természetesen kitűnő tanuló volt és négy év után kitűnő érettségivel fejezte be iskolai tanulmányait. Közben drámákkal próbálkozott. Ezek ugyan sohase lettek színházi szenzációk, de költőiségükkel felkeltették a divatos dán írók figyelmét is. Néhány verse nemcsak megjelent, hanem széles körű elismeréssel találkozott. Ösztöndíjakat jártak ki a számára, külföldi utakat tettek lehetővé. Előbb Németországba juthatott állami ösztöndíjjal, majd Párizs és Róma nyílt meg előtte. Nyelvérzéke és rendkívüli tanulási képessége lehetővé tette, hogy ahol járt, ott hamarosan otthonos lett a nyelvben is. Németül, franciául, idővel olaszul úgy megtanult. Agglegényi magányossága és különcködése ezekben az években megrögződött. Útirajzai nemzetközi sikereket hoztak, regényeit szívesen látták Európa különböző tájainak kiadói és olvasói. Különösen „A rögtönző" című regénye lett hamarosan több nyelven is népszerű olvasmány. Ez egy szegénységből világhírre emelkedő művészifjú lelki hullámzásáról szól. Diadal és lelkifurdalás közt hánykódó élete szakadatlan úti kaland Európa tájain. Talán a regény lett volna legsikeresebb műfaja, ha nem ragadja el a meseírás.

Ez 1835-ben - harmincéves korában - kezdődött. Több külföldi út után hazatért Koppenhágába. Igazi anyagi gondjai már nem voltak, a könyvkiadók készséggel várták regényeit. De egy kiadó füzetsorozatot indított olyan mesék számára, amelyek alkalmasak gyermekolvasmányoknak is, de költőiségükkel a felnőtt olvasókat is érdekelhetik. Ha rendszeresen tud füzetről füzetre új meséket írni, készséggel kiadja őket és jól fizet értük. Ezt a jövedelemlehetőséget akarta megragadni. 27 év alatt 24 füzetet töltött meg azzal a 156 mesével, amelyet már régóta az Andersen-életmű lényegének tartanak.

Előbb őt magát is meglepte a visszhang, azután megszokta a nem várt világsikert. Otthon, Dániában már köztudomású volt, hogy ő a világ leghíresebb dán írója. A dán király meghívta, koccintott vele, és barátjának nevezte. A szegénységből a fénybe felkapaszkodott, ünnepelt írót elbűvölte ez a siker. Gyönyörűséggel töltötte el, hogy a király maga mellé ültette hintójába. Ennek híre úgy jutott el Európa királyi udvaraiba, hogy közeli-távoli országok uralkodói hívták meg, akasztottak a mellére érdemrendeket. És aminek még jobban örült, hogy királyok, hercegek, államférfiak pezsgővel koccintottak vele, s ültették maguk mellé hintójukba. Különös egysége volt ez annak a világnézetnek, hogy mindig, minden írásában a szegények igazságát hirdette, de sznobságnak is mondható hiúsággal büszke volt a hatalmasok és a nagyon gazdagok barátságára.  Élete második fele szakadatlan diadalút. Ez volt Andersen mesékre emlékeztető valószínűtlen életpályája.