1927-től 1929-ig a budapesti műegyetemen, 1929-35-ben a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Rudnay Gyula tanítványa volt. 1931-ben állított ki először a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonjában, itt 1933-ban dicsérő elismerést, 1934-ben Álmodó asszonyok c. képével első díjat nyert. 1935-ben feleségével, Anna Margittal együtt kollektív kiállítása volt az Ernst Múzeumban. Ebben az évben a Lipótvárosi Kaszinó Ruszt-díját kapta és a Munkácsy Céh tagja lett. 1936-ban a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) választotta tagjává. Ettől kezdve nyaranta Szentendrén dolgozott.

1937-ben tanulmányúton volt Párizsban, ahol kapcsolatba került Chagall-lal. 1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lett. Nagy szerepet játszott képein a ráfestett tükör, amelyben azonban nemcsak a szemben levő dolgok tükröződtek, hanem felrémlettek az emlékvíziók is. Gyermekkori emlékek, a nagykállói zsidó család ősi meséi, szimbólumai jelentek meg. E szemlélődő, álmodó piktúra, amely a gyermekkor, a művészfeleség, a mindennapi tárgyakból merítette témakörét, 1940 körül drámaibbá vált, a szimbólumok mindinkább a korabeli szörnyű valóság képi tolmácsolóivá súlyosodtak.  A szomorú hangú, pasztelles színeket a harmincas évek végén harsányabb kolorit, a narancsvörös és a mély kobaltszín kontrasztja váltotta fel. Szimbólumköre is mind egyértelműbb: a Jó és a Gonosz ellentéte.  Késői képein tragédiát és iszonyt látó önarcképek sugározzák a megsejtett, majd át is élt borzalmakat. Ez a korszak mély emberi dokumentum, lidérces élmények, félelem, menekülni vágyás képbe vetítése. 1940-től 1944-ig kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos a Délvidéken, majd a keleti harctéren. 1944 nyarán Németországba hurcolták, feltehetően szászországi táborban pusztult el. Emlékkiállítása volt 1958-ban a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrben.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon - Modern magyar művészet